KÖNYVMELLÉKLET - interjú

„Vegyék le a szemüveget”

Tamás Zsuzsa író, költő

Könyv

Költőként indult, népszerű mesekönyvíró lett, az idei könyvhétre pedig egy felnőtteknek szóló regénnyel jelentkezik. Most arról kérdeztük, hogy mi a helyzet az úgynevezett női prózával.

Magyar Narancs: A júniusban elmaradt, őszre halasztott, majd szintén elmaradó, azaz virtualitásba kényszerülő könyvhétre jelenik meg első regényed, a Tövismozaik. Feltételezem, nem pont ilyen körülményekre vágytál.

Tamás Zsuzsa: Minden szövegnek van egy átfutási ideje, amíg a szerző megírja, átdolgozza, leadja, a szerkesztővel dolgoznak rajta: mindeközben azért már bizonyos értelemben megéljük a regényíróvá válást. Ezután persze nagyon fontos lenne a könyv megjelenését is eseményszerűen megtapasztalni. Kissé ódzkodom az online bemutatótól, szeretnék túl lenni rajta.

MN: A technikai körülmények miatt?

TZS: Részben a technika miatt, részben pedig azért, mert ez hiúsági kérdés is. Azzal, hogy az egész megmarad és elérhető lesz később is, elvész a dolog alkalomszerűségének vagy személyességének varázsa. Mert bizonyos pillanatokat jobb, ha csak az emlékezet őriz meg, ha mégoly szubjektíven is.

MN: Költőként indultál, aztán sikeres gyerekkönyvszerzővé váltál, most pedig egy felnőtt regénnyel jelentkezel – mennyire éles váltások ezek?

TZS: Bár az első könyvem a 2013-as Macskakirálylány című mesekönyv volt, az irodalmi indulásomnak egy 2006-os Népszabadság-beli versközlést tekintek. A Macskakirálylány írása közben még nem láttam nagyon élesen elválni egymástól a különféle műnemeket és műfajokat. Azt gondoltam, a mese a prózának egy fajtája, amelyet akár felnőttek is olvashatnak. Később, amikor a Kicsi Mimi sorozat elindult, kifejezetten óvodásoknak, már világosabbak voltak a választóvonalak. A Tövismozaikot 2017-ben kezdtem el írni, de közben is dolgoztam még Mimi-könyveken, tehát most sem volt teljesen egynemű az alkotói folyamat.

MN: A Tövismozaikot nevezhetjük tudatfolyam regénynek is, amelynek az elbeszélő főszereplője egy képzőművésznő. A könyved mintha a művészregények azon vonulatába tartozna, ahol a szerző író helyett fotográfust, színészt, zenészt tesz meg elbeszélőnek. Te hogy jutottál el az installációkat készítő, név nélküli narrátorhoz?

TZS: Vannak a történetnek önéletrajzi jellegű vonásai, bizonyos értelemben a saját íróvá válásomat is beledolgoztam a főszereplő képzőművésszé válásának folyamatába, de szükségem volt egy efféle eltávolításra.

MN: A Tövismozaik – ahogy a könyved jegyzetéből kiderül – egy valóban létező műalkotás.

TZS: Igen, Mátrai Erik művéről van szó, de eredetileg nem is ezt a Jézus-ábrázolást, hanem a szintén tövisekből kirakott Madonnát láttam tőle 2009-ben, a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjasok kiállításán. Nagy hatással volt rám, és már akkor elgondolkodtam azon, vajon milyen lehetett ennek a sok rózsatövisnek a felragasztása, vagyis a nézőre gyakorolt összetett hatáson túl izgatott maga az alkotói folyamat is. Aztán amikor elkezdtem a regényen dolgozni, és felmerült, hogy a képzőművész hősömnek érvényes művekre lenne szüksége, eszembe jutottak ezek a tövisképek. Felvettem Erikkel a kapcsolatot, aki nagyon segítőkész volt, mesélt a mű létrehozásának körülményeiről, sőt végül azt is megengedte, hogy a címét átvegyem a regényemhez. A főszereplő többi műve egyébként kitalált.

MN: Szemben a művészregények azon hagyományos szerkezetével, amelyben a nagy műhöz vezető utat látjuk, itt rögtön a címbéli mozaik létrehozásával kezdődik a cselekmény.

TZS: Mert a főszereplő belső, lelki működése az, ami az elbeszélés menetét megszabja. Ez látszólag nem lineáris, bár az emléktöredékek közül kirajzolódó szerelmi történet tulajdonképp időrendben mesélődik el.

MN: A külvilág reáliái közül meglehetősen kevés szűrődik be a regénybe, igaz, azok igen emlékezetes módon, gondolok itt a regény második felében a 2006-os zavargások említésére. De azt megelőzően nem olyan könnyű behatárolni, mikor is játszódik a Tövismozaik.

TZS: Bizonyos szempontból lényegtelen is, hiszen itt valóban nem a külvilágon van a fókusz, hanem azon, hogy a főszereplő a saját életeseményeit hogyan éli meg. Az is tudatos döntés volt, hogy kevéssé lehessen a helyszíneket beazonosítani, vagyis ne a felismerhetőségen legyen a hangsúly. Utcanevek sem szerepelnek a könyvben.

MN: A magánéletre irányított figyelemnek is van egy szokatlan nézőpontja. Azt hamar megtudjuk, hogy az elbeszélőnek van egy férje, akitől épp válik, aztán kiderül, hogy lett egy második házassága, gyerekei, boldogabb magánélete, de közben a könyv arról szól, hogy a kettő között hogyan szenvedett a szintén képzőművész János mellett, illetve a szakításuk után.

TZS: A regény azzal indul, hogy a főhős anyja feltesz a főhősnek egy egyszerű kérdést: „Mi ütött beléd?” Csakhogy valódi válaszra akkor nem kerül sor, később pedig, miután meghal az anya, már nem is kerülhet. A Tövismozaik lényegében egy olyan monológ, amelyben a lány próbálja elmondani a halott anyjának, hogy ő mit élt meg az adott időszakban.

MN: Vagyis egy többrétegű gyászregény ez egy anya és egy boldogtalan szerelem elengedéséről. Mindkét kapcsolat meglehetősen terhelt.

TZS: Van hasonlóság a két alak között, elég csak az anya gyógyszerfüggésére és János alkoholizmusára utalnom. És hasonló az az érzelmi kiszolgáltatottság is, amit mellettük él meg a főszereplő. Létezik egy közkeletű nézet, miszerint azok, akiknek a szülői mintájában szerepe van a függőségnek, könnyebben választanak társnak is függőt. A pszichologizálást ilyen értelemben szerettem volna elkerülni, de tény, hogy a férfi és az anya alakja sok szempontból párhuzamba állítható. És egyik kapcsolat sincs rendesen lezárva. Az anya halálával félbemarad a megkezdett beszélgetés, a férfi pedig egyszerűen eltűnik az elbeszélő életéből. Van erre egy kifejezés, amelyet szerencsére még nem ismertem, amikor a regényt írtam, a ghosting. Itt végül is erről van szó.

MN: Abban, ahogy a regény monológszerűen megszólítja az anyát, bizonyos értelemben Kafka apjának írott – és aztán önálló műként életre kelt – levelének a visszhangját is fel lehet fedezni.

TZS: Olyannyira, hogy amikor a regény írása közben egy kéziratrészlettel pályáztam alkotói ösztöndíjra, még az volt a munkacím, hogy Levél anyámhoz. Aztán persze nagyon sok minden változott benne, és a cím sem lett volna már többé indokolt, de kétségtelen, hogy volt egy efféle tapogatózás a háttérben.

MN: Az utóbbi időben az apák és fiúk nagy témáját egyre inkább az anyák és lányok váltják fel a nemzetközi, de talán a magyar prózában is.

TZS: Igen, bár ez még mindig mintha másodlagos értékű téma lenne, a kánonban rögzült nagy aparegények után az anyákról szóló beszéd még nem vált ilyen szinten átütővé. Ez természetesen azzal a vélekedéssel is összefügg, hogy az a valami, amit a kritika női prózaként azonosít, még mindig nem egyenrangú a nagy férfitémákkal. Mán-Várhegyi Réka regényének, a Mágneshegynek az egyik jelenete jut eszembe, ahol arról beszél két szereplő (két nő), hogy azt az irodalmat, amelyet nők írnak nőkről, pláne, ha szerelmi történetről van szó, hajlamosak vagyunk lektűrként vagy lányregényként olvasni.

MN: A magyar irodalomban van egy nagyon erős, látványos vonulat, amely a kispróza felől indult, olyan képviselőkkel, mint Tóth Krisztina és Szvoren Edina, és most itt van egy sor tehetséges fiatal írónő Mécs Annától Harag Anitán át mondjuk, Szaniszló Juditig.

TZS: Ez kétségtelen, de attól még, ha női szerzők úgynevezett női témákról írott könyveiről van szó, a zsigeri reakció mégsem változott meg. A női prózát ma is sokan másodvonalbelinek érzékelik, amit mindenképpen jó lenne meghaladni. Egyébként nekem is eszembe jutott már, hogy a „női próza” jelzőt bizonyára megkapom majd, szóval fel vagyok erre készülve. És éppen az tűnik most felszabadítónak, ha felszegett fejjel azt mondom: igen, ez az. Amikor a verseskötetemről úgy jelent meg kritika, hogy másik két női szerző könyvével együtt íratott róla egy lap egy női kritikussal, bevallom, zavart ez a női skatulya, de például a női szerzőtársaimmal közös bemutató ötletét, amely végül is nem valósul meg, üdvözöltem.

Neked ajánljuk

A gyöngy

  • Halasi Zoltán

A király elküldi fiát messze földre, hozza el a kígyótól a kincset. Mielőtt a fiú útnak indul, meg kell válnia ruhájától. Megérkezik, elvegyül az ottaniak között. Ételüktől azonban mintegy álomba merül, megfeledkezik királyfi voltáról, küldetéséről. Apja levele téríti magához. Megigézi a kígyót, megszerzi a kincset. Hazatér, megdicsőül.

Máshogy mutatja ki

  • SzSz

„Az utolsó túlélő halálával Auschwitzot beveszi a kirakatból a történelem. Lomtárba kerül, ott porosodik majd a sötétben a tatárjárás és a waterlooi csata közt” – nyilatkozta Röhrig Géza egy interjúban a Saul fia diadalmenetének egyik állomásán –, a Born in Auschwitz egyszerre igazolja és cáfolja e kijelentést azzal, hogy bemutatja, hogyan hatja át a tragédia háromgenerációnyi család életét.

„A vérfürdő nem vonz”

A Star Trek-filmek Spockja jelenleg az AMC horrorsorozatában, a NOS4A2 második évadában adja a Charlie Manx nevezetű gonoszt, de élőben nincs benne semmi fenyegető. A Rhode Island-i forgatáson értük el.

„Gátlástalanul húzogatjuk ki egymás sorait”

  • Láng Dávid

Több mint ezer induló közül ők nyerték tavaly az Öröm a Zene tehetségkutató országos döntőjét, nem sokkal később pedig Lovasi András is kiválasztotta őket a raktárkoncertes gázsiját szétosztó pályázaton. A duóval arról beszélgettünk, mivel győzhették meg a zsűrit, milyen köztük a dalszerzői dinamika, és terveznek-e teljes zenekarrá bővülni.

Ülő ováció

  • Nagy István

Nyolcvanegy éves korában elhunyt minden idők egyik legnagyobb hatású zenei producere, akinek a jelentősége egyedül talán George Martinéhoz fogható; mindketten a modern zenerögzítési technika úttörőinek, lényegében megteremtőinek számítanak.

A földön kívüli selyemszörny

  • Vida Virág

Amióta online térbe kényszerült a színház, új, alkalmazott műfaj jelent meg a művészetek palettáján, amelyet leginkább „előadás-közvetítésnek” lehetne nevezni, és abban különbözik a korábbi színházi közvetítésektől, hogy eddig soha nem látott nyomatékot kap benne az operatőri munka.

Megtalálva

  • Dékei Kriszta

A művészet történetében komoly hagyománya van a nagy elődök másolásának, a témák és a stílusok újradolgozásának.

Eladó, kiadó

Hérodotosz óta sokat változott a közmeg­egyezés azzal kapcsolatban, mik is lehetnek a történetírás elfogadott témái és alkalmatos forrásai.