Beletelik egy kis időbe, amíg az ember rájön arra, hogy a hinni akarás nem olyan, mint a szarás: erőltetni kell és jön. A szerelem pedig nem egy matematikai feladvány, amit függvények segítségével meg lehet oldani. Mécs Anna első novelláskötete nehéz súlyként nehezedik az olvasóra, kemény helyzetek, fájó pontok, kínos és időnként gyomorforgató részletek, amelyektől legszívesebben csak hánynánk egyet. A kötet figurái meg is teszik ezt, hiszen nehéz máshogy reagálni például arra, ha a családi fészekben épp a halott rokon véres tumorjait pakolja az orvos az illető kezébe. Hányás után meg jöhet a nagy semmi, hiszen ez van, nincs mit tenni. Emberek születnek, sokszor nem egészségesen, de ha igen, később betegek lesznek és meghalnak. Vagy nem lesznek betegek, csak eleve őrültek, s önkezükkel vetnek véget életüknek. A novellákban nagyjából mindenki meghal valahogy, de valójában nem igaz, hogy nincs mit tenni. Lehet rá készülni, de ha valaki haldoklik, akkor az inkább haljon meg gyorsan, „ahogy egy csillag omlik össze”. Furcsa családi kapcsolatok, kellemetlen beszélgetések és rossz randevúk. Szívás, ha az embernek van családja, meg az is, ha nincs. Ami pedig a szerelmet illeti: egyedül sem túl jó, de ha jön egy jelölt, könnyen kéztörés lehet a vége, vagy újfent hányás. A Tinder meg megy a kukába, vagy a nagypapa, akinél arra vár az egész család, hogy végre feldobja a talpát, és felszabaduljon egy kis hely a lakásban, mert kell a szoba az újszülöttnek.
A papa azonban humoránál van, az olvasó pedig szörnyű helyzeteken nevethet, kár, hogy erre ritkán kerül sor. A huszonnégy novella elbírt volna még egy kis fekete humort, mert a szöveg elsőre drámainak tűnik, ám egyáltalán nem vészes.
Scolar, 2017, 141 oldal, 2490 Ft
