Ezt egyértelművé tette az írónő 2000-es, nálunk 2010-ben megjelent regénye, a Semmi, amiben az előbb-utóbb menetrendszerűen biztos fogódzók nélkül maradó kamasz rádöbben, hogy a világon semminek nincs értelme, így nincs magának az életnek sem. A Semmi gyönyörű története volt az egyéni identitás keresésének, a felnövés közben óhatatlanul megszerzett sérülések feldolgozásának és egy olyan életérzésnek, amit ilyen pontosan még maguk az érintettek sem tudnak megfogalmazni.
A Semmit megíró Janne Teller azóta köddé vált. Nem a személy, akinek művét előbb betiltották egy felvilágosult mintademokráciában, majd az ostoba hibát korrigálva kötelező olvasmánnyá tették. Hanem az író, aki érti a kamaszokat, aki tud szólni hozzájuk, aki okos metaforákat finoman használva ír folyamatos gondolkodásra ösztönző regényt. Az új novelláskötet címe a Semmire utal, de még azt is nehéz elhinni, hogy ugyanaz a személy hozta létre.
A hét novella didaktikus, bántóan szájbarágós, valamiféle tanári katedráról rosszalló fejcsóválással elmondott parabola. (A nyolcadik mű, a címadó esszé a nagybetűs Író közhelyes és modoros önmagasztalása.) Parabolák arról, hogyan születik meg az erőszak a kiskorúakban – kisgyerektől nagykamaszig –, de még inkább arról, hogyan szülnek az etnikai kérdések, az európai polgárság kialakulásával felmerülő és meg nem oldott problémák erőszakot, és hogy ezeket milyen álságos vagy legalábbis hatástalan módon próbálja kezelni az a társadalom, amelyik pedig tulajdonképpen a hibákért is felelős. Hogyan szembesül a kiskamasz a kertvárosba befurakodó gyerekprostitúcióval? Miért öl a tizenhét éves, aki nyomorban nőtt fel? Hogyan lesz kirekesztés a lenézésből? Mit tesz a szeretetlenség a kisgyerek lelkével? A novellák ezeket a kérdéseket sajnos úgy fogalmazzák meg, mintha eleve egy iskolai munkafüzetbe íródtak volna a matekpéldákra jellemző fogalmazásmóddal. Mintha csak az számítana, hogy a majdani iskolai feldolgozó beszélgetést meghatározó kérdésfeltevés minél élesebb fénnyel világítson ki a betűk mögül. Ám ezek a kérdések mindig egyetlen rövid mondattal feltehetőek: „vannak-e olyan emberek, akiknek nem is kellene élniük?”, „mi a jó válasz, ha egy bevándorló család asszimilálódott gyerekét csúfolják?”, „meg lehet érteni az erőszakos viselkedést?” és így tovább.
Teller néhol a sulykoló didaxisban megy el a határokig; a Míg a halál el nem választ című novellában például legalább háromszor is valakinek a szájába adja a „Vannak emberek, akiknek söpredék a nevük, akiknek élni sem kellene” mondatot, hogy legalább egyszer feltétlenül megakadjon rajta a szemünk. Máskor a nevetségességig sarkítottak a történetek; a Nyalóka címűben az elrontott életű kisgyerek a vegyesboltban agyonveri (!) az eladót, hogy nyalókát szerezhessen. Nem a cseppben van ott a tenger, hanem az egész óceánt a nyakunkba zúdítják. Az Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve azt az amúgy sem túl eredeti állítást húzza alá sokszor, hogy bárkit ki lehet pécézni, és onnantól kirekeszteni, és ez, kapaszkodjunk meg, akár velünk is előfordulhat. Ha egy novella mégsem ilyen didaktikus, a szerző siet korrigálni magát; a gyermekprostitúciós Sárga fény utolsó előtti mondatában az elbeszélő kisgyerek felteszi a kérdést, vajon a segítségére siet-e valaki, ám az utolsó mondat egy jelentőségteljes külön bekezdés: „Jössz?”
Nehéz elhinni a Semmi szerzőjéről, hogy kistermetű debileknek tartaná gyerek olvasóit. Mégis nehéz más indokot találni az olyasmikre, mint hogy a kisgyerek náthának hiszi az anyuka sírását („Az anyja erre megint náthás lett, és a kisfiú nem szerette, ha náthás az anyukája”), mintha egy gyerek képtelen lenne felfogni, hogy ha egy felnőttnek fáj valami, akkor sír. Vagy hogy valaki összekeveri az Atya (mint pap) és az apa szó jelentését – ugyan már! Jellemző, hogy egyedül az a – mellesleg legkésőbb írt – novella, a Madarak, virágok, fák működik, amelyikben egy tényleg egyszerű történetet mond el a szerző arról, milyen feszültségeket szül egy „kétnemzetiségű” gyerekben az idegengyűlölet. Nincsenek sarkítások, nincs didaxis, csak egy átélhető sors lefestése valószerűnek ható lelki folyamatokkal. Ez a történet tud leginkább elgondolkodtatni – és nem azok, amelyek egy nagy, „Gondolkodj!” feliratú transzparenssel püfölik kitartóan az ember fejét.
Fordította: Weyer Szilvia. Scolar Kiadó, 2015, 183 oldal, 2495 Ft
