Könyv

Megeszi a nőket

Mia Couto: Az oroszlán vallomása

  • Urfi Péter
  • 2017. október 2.

Könyv

Az egyik nagy afrikai hírügynökség, a PANA 2003-as cikke hatósági forrásokra hivatkozva számolt be az emberevő oroszlánok utáni hajszáról Mozambik észak-keleti régiójában. Az állatok húsz áldozatot ejtettek, míg a falusiak további hét embert gyilkoltak meg, mert azok a gyanú szerint éjszakánként oroszlánokká változtak. A környék elöljáróját rendőröknek kellett kimenekíteniük, mert a helyiek az oroszlánokkal való összejátszással vádolták meg, és meg akarták ölni.

Öt évvel később egy olajvállalat megbízásából környezetvédelmi szakemberek végeztek méréseket ugyanezen a környéken. Amikor hallották a híreket az oroszlánok újabb támadásairól, az egyik terepen dolgozó biológus, Mia Couto azt javasolta, hogy az olajvállalat fogadjon fel hivatásos vadászokat, akik végeznek az emberevő állatokkal, mivel azok már a sátraik körül ólálkodnak.

false

Tehát amikor a szerző az előszóban azt írja, hogy a történetet „valóságos események és személyek ihlették”, akkor azt nyugodtan vegyük komolyan. Nem találtam nyomát, hogy Mia Couto bármelyik interjúban említette volna, de még azt a történetszálat is a  valóságból csente, hogy a vadász naplót vezet: az egyik mozambiki portálon közzétett beszámoló drámai ívben jut el a szakszerű mérlegeléstől és a tények rögzítésétől a félelmekig és a hiedelmekig, amelyek egy idő után a fővárosból érkező, hidegfejű vadászt is kísérteni kezdik. Ebből a naplóból konkrét helyzetek és motívumok jelennek meg a regényben.

Mia Couto varázsát részben az a kettősség adja, hogy nap mint nap derékig gázol ebben a valószerűtlen valóságban, amelyet mi csak a mágikus realista irodalomból ismerünk, miközben tökéletesen megfelel a kozmopolita világpolgár kívánalmainak. Szelíd, de kemény kritikusa hazája és Afrika közállapotainak, de ugyanúgy rámutat a globalizáció igazságtalanságaira és a gyarmatosító gondolkodás továbbélésére a kapitalista demokráciákban. Az utóbbi négy évben végleg a világirodalmi élcsapat tagjává vált, hiszen a portugál nyelvű irodalmak legfőbb elismerése, a Camões-díj után begyűjtötte a Nobel előszobájaként emlegetett Neustadt-díjat, itt tárgyalandó regénye pedig megjárta a Man Booker és az International Dublin Literary Award shortlistjét. Művei 24 országban jelentek meg, és négy kontinensen csaknem 20 monográfiát adtak ki róluk, amelyek főleg a posztkolonializmus, a posztmodern, a mágikus realizmus, a szóbeliség és az afrikai történelem szempontjaiból elemzik azokat.

Legfőbb ideje volt, hogy ezt a méltán ünnepelt szerzőt végre megismerjék Magyarországon, és az Európa Könyvkiadó jól döntött, amikor Az oroszlán vallomását választotta a bemutatkozáshoz. A terjedelmes életműnek természetesen vannak többet elemzett darabjai, mint például az ideo­lógiailag elkötelezett, vonalas mozambiki irodalmat felszabadító és megújító 1986-os novelláskötet, a Vozes Anoitecidas vagy a mozambiki polgárháborút szétíró lidérces nagyregény, a Terra Sonâmbula; de a 2012-es Az oroszlán vallomásában is fellelhető Couto alapvető témáinak és erényeinek nagy része, miközben alighanem ez az egyik legolvasmányosabb regénye. A magyar olvasó többszörösen is szerencsés: egyrészt a fordító – például angol kollégájával ellentétben – jó érzékkel eltekintett a beszélő nevek magyarításától (a nevekkel Couto ezúttal is gyerekes játékokat űz), másrészt a cím sem szűkíti be az interpretáció játékterét. A portugál cím ugyanis egyértelművé teszi, hogy nőstény oroszlánról van szó, miközben a könyvben izgalmasan váltakozik, hogy az oroszlán minek, kinek a metaforája. Először persze arra gondol az európai olvasó, hogy a vadállatok a természet jelképei, de a mozambiki nyelvekben ez a megkülönböztetés, a természet és a társadalom fogalompárja nem is létezik. A falusiak, mint az a fent idézett cikkben is olvasható, a varázslók praktikáinak, szellemeknek tartják az oroszlánokat. Az izgalmasabb megfejtések azonban csak ezután következnek. Egy vak öregember arról szónokol, hogy „az oroszlánok a portugál hadsereg katonáira emlékeztetnek”, akik a 60-as években halomra gyilkolták a mozambikiakat. A vadász pedig egy ponton rádöbben, hogy „ezek a férfiak ugyanazok az oroszlánok, akikre vadászni indulnak”. Merthogy az oroszlánok kizárólag nőket esznek (ez is majdnem valós tapasztalat: az áldozatoknak csak 5 százaléka férfi), azokat a nőket, akiket a patriarchális vidéki társadalomban szolgaként kezelnek, összevernek, akiket először az apjuk, utána pedig a férjük erőszakol meg rendszeresen. Ha pedig igazán súlyos bűnt követnek el, például belépnek a kizárólag a felsőbbrendű nemnek fenntartott tanácskozóhelyre, akkor nevelési célzattal tucatnyi férfi megy végig rajtuk. Ezek a nők nem is élnek, holtan születnek – mondják ki többen a regényben, vagy ha élnek is, akkor állatként. Ez az értelmezés a legzavarosabb és a legkínzóbb: hogy az oroszlánok maguk az asszonyok, akik saját magukat váltják meg a halállal.

A fenti metaforákból is látszik, hogy Mia Couto egyszerre mutatja meg a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak, az európai és az afrikai társadalom bűneit. Most is a határok átlépésével, vagy még inkább elmosásával kísérletezik. Nem tetteseket és áldozatokat lát, hanem hús-vér embereket, akik egyszerre tettesek és áldozatok. A nők cinkosok, mert hallgatnak az erőszakról, vagy éppen a kislányaikat vádolják csapodársággal, miután a férjük maga alá gyűrte őket. De az elsőrendű vádlottak, a férfiak is erőszak áldozatai, a több évtizedes háborúk által traumatizált és a modernitás szabályrendszerében összezavarodott lelkek. Az európai racionalitás fővárosból érkező emberei pedig nem értenek semmit és lenéznek mindent, miközben segíteni akarnak.

Az ellentmondások feloldása a két narrátor sorsában is megjelenik: a falu középkori világában született lány túllép a neki szánt szerepen, és saját maga írja meg a történetét; a városi vadász pedig lassan elveszíti hitét a józan észben, felhagy a vadászattal, és a naplóírásban találja meg önmagát. Szövegeikben a metaforák néha túlburjánzanak, a mondanivalót néha a kelleténél jobban beletolják az arcunkba, míg a végén a kelleténél sűrűbb a homály – de Az oroszlán vallomása így is az elmúlt időszak egyik legérdekesebb megjelenése.

Fordította: Pál Ferenc. Európa, 2016, 302 oldal, 3290 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.