Irodalmi pályafutása a csokoládéfüggő Ferivel indult: a Feri: Cukor Kékség című regényét filmfeldolgozás is követte. És ha Hazai és film, akkor a Rám csaj még nem volt ilyen hatással ugrik be egyből. Ebbe a filmbe Hazai a forgatókönyvet szállította és egy életérzést, melyre egy egész generáció – de a korabeli Magyar Narancs szerkesztősége egész biztosan – ráismerhetett. Ha másért nem, hát azért, mert a film főszerepében a lap korabeli fotósa, Déri Miklós önmagát alakította, Marozsán Erika pedig a vágy titokzatos tárgyát.
Feri következő színre lépésére a Budapesti skizóban került sor. A könyv írása idején, 1997-ben készítettünk vele nagyinterjút. „Ez a legfontosabb dolog az életemben… Nagyregény, két évig dolgoztam rajta, alapvetően a főszereplője egy napjáról szól. 25-28 év körüli, értelmiségi zenész junkie. Jó anyagi háttérrel rendelkezik, Amerikában nőtt fel, két-három hete van itt, Pesten, be is csajozott. Ezen a napon nagyon sok anyagot nyom magába, speedet kever fűvel meg hasissal. Ennek a tudatállapotnak a belső megvilágítása a regény.”
Miután megjelent a Budapesti skizo, az addig is ellentmondásos megítélésű írói életmű a magyar irodalomban ritkán látott hevességű viták tárgya (vagy apropója) lett. Ennek plasztikus példája az a szenvedélyesen érvelő pódiumbeszélgetés, amelyet jeles kritikusok folytattak a Magyar Irodalom Házában, és amelynek leiratát annak idején – 1998 nyarán – közöltük. Az eseményen Németh Gábor így foglalta össze a Hazai-jelenséget: „Valami érdekes dolog történik a szövegben. Szerintem a Hazai-próza legalább két tabut megsért. Az egyik a magyar irodalmi közgondolkodás humánumának a tabuja, amely közgondolkodás önmagát – az egyszerűség kedvéért, mondjuk, Ottlikig vagy a Nyugat késői korszakáig visszavezethetően – nemcsak ezzel a humánumfogalommal írja le, hanem – nem tudom, kié a szó, de használom, mert nagyon szimpatikus – a mondatmetafizikával is. Ez a másik tabu, amit ez a szöveg megsért. Az, hogy egyszerre sért meg két tabut, túl soknak bizonyult ebben az irodalmi közegben, mert ezzel egy nagyon finom konszenzust sértett meg. Esterházyval kezdve felépült egy magyar irodalmi kánon, amelybe, egészen Hazaiig, mindenki kalaplevéve lépett be, bizonyos mértékig elfogadta a játékszabályait, legfeljebb belülről dolgozott ellene. Én nem mondom, hogy az Attila tudatosan hagyta fönn a kalapját vagy sem, nem akarok a szerzői intenciókról nyilatkozni, de úgy érzem, ez a gesztus már túl sok volt. A körülötte támadt reakció jelzi, hogy valami lényeges dolgot megérintenek ezek a szövegek, amikről talán érdemes volna beszélni.”
Hazai volt internetes szerkesztő, játszott zenekarban, irodalmi tisztségeket látott el, Raymond Carvert is fordított. További könyvei: Szilvia szüzessége (1995), Szex a nappaliban (2000), A világ legjobb regénye (2000).
Hazai Attila 44 éves volt.
| Részletek 1997-es interjúnkból: Hazai Attila: Van. A hétköznapi életben nyilván elfojtom, tényleg nem vagyok különösebben haragos, haragtartó, dühös vagy fölindult, inkább azt szokták rám mondani, hogy érzéketlen, túl lassú, nem éli át a helyzeteket, nem reagál. De tele vagyok feszültséggel, és még inkább tele voltam, amikor kudarcok értek. Tehát él bennem ilyesmi, és arra jó az írás, hogy ezt ki tudom élni, le tudom vezetni, függetlenítem magamtól, egy másik személy csinálja a brutális dolgokat, nem én. MN: Az agressziód lenyomata a Krémes érzésekben elhangzó rap is? HA: Igen, akkor voltam a legjobban megsértődve a világra, amikor azt írtam. MN: Mi volt a bajod a világgal, és tart-e még? HA: Elmúlt. Az volt a bajom, hogy folyamatosan hülyének néztek és semmibe vettek! És én azt gondoltam, hogy ennél többet érdemlek. Ott voltam én elcsúszva. Azt gondoltam, már letettem egy-két dolgot az asztalra. Viszonylag könnyen ment az eleje a pályámnak, a Géher percek alatt elintézte, hogy a Feri: Cukor Kékségből könyv legyen. Aztán kezdődtek a bajok, mert páran kibuktak tőle. Jöttek a novellák, engem bedobtak a mély vízbe, egy brutalitásról szóló Magyar Napló-esten fölolvasták a legsúlyosabb novellámat, A pulóvert, és akkor pár kritikus oly módon foglalt állást, hogy arra azért nincs szükség, hogy valaki egy disznót megbecstelenítsen. MN: Vannak félelmeid írás közben? HA: Nincsenek. Ez az egy terület, ahol most már biztonságban érzem magam. Érzem, hogy nekem van kitalálva, jól érezhetem itt magam, bármit megtehetek. Bármeddig el lehet menni, de azon úgysem fogok túlmenni, amit eddig már meg mertem engedni magamnak. Volt egy nagyon gusztustalan, úgymond brutális korszakom, ami szerintem humorral és humanizmussal is keveredik, nem volt azért az egészen olyan, mint amilyennek néhányan beállítják. Ennél én már csak visszafogottabb és élettelibb és emberibb dolgokat akarok. Tehát már mindent szabad, és akkor rájövök, hogy nem is akarom azt. A teljes interjú itt olvasható. |
