Könyv

A kortárs fantasztikus irodalom new weirdnek nevezett irányzatát magyar nyelven eddig elsősorban China Miéville regénymonstrumai képviselték, így Jeff VanderMeer áramvonalas trilógiaindítása (röpke 170 oldal) azok számára is könnyed belépési pont lehet, akiket az Armada vagy a Konzulváros vastag gerince elijesztett az unheimlichet ötletgazdag friss kontextusokban újrafogalmazó zsánertől.

Miután a második világháború vérzivatara elvonult, a napsugarak keresztüldöfték a felhőket, és aranysárga színnel festették át a nyugati világot.

Zénón egyik jól ismert paradoxona szerint a kő, melyet nyolc lépésről egy fa törzse felé dob, soha nem éri el a fát. Elérintés című könyvével Tandori Dezső - azaz Tandori light, ahogy itt, címszerűen a szerző neve szerepel - egy hasonló paradox sejtés birtokában kísérli megközelíteni saját életművét, tudva, hogy el-, azaz visszajutni hozzá lényegében lehetetlen.

A megismerés talán legnagyobb akadálya az, ha egy jelenséget már eleve ismertnek hiszünk. Így vagyunk rendszerint a közelmúlt történetével is: megvan róla a magunk kikezdhetetlen véleménye, a letűnt korszakot átkozzuk, vagy épp visszakívánjuk, esetleg egyszerre átkozzuk és visszakívánjuk.

Aki eddig esetleg hiányolta a kortárs irodalomból a több százezer külföldön dolgozó magyar hangját, az most két könyvvel is enyhítheti étvágyát.

Az első, Emlékezésgyakorlat című ciklus egy régebbi Takács Zsuzsa-verstől veszi kölcsön a címét. Az 1988-as Sötét és fény korában megjelent szöveg egyszerre halálmítosz és ars poetica: egy halottat szólít meg, aki élet utáni vágyakozásában emlékezésgyakorlatokat tart és verset ír, ilyen módon pedig végre megérti a költő ént, akit már életében ugyanez az érzés sarkall írásra.

Az autizmussal élő, 13 éves japán fiú fontos könyvét a Felhőatlasz szerzőjének fordításában ismerte meg a világ. Ezen a héten már magyarul is olvasható.

A politikai közösségek állapota mélyen összefügg azzal, hogyan viszonyulnak az általuk képviselt csoportok múltjához - ezt jól tudjuk, ahogy azt is, hogy az a politikai közösség, amit magyarnak nevezünk, rossz állapotban van.

Ami felszívódhat, az felszívódik, ami szétszóródhat, szétszórattatik, legyen az legó, puzzle vagy bármilyen szeriális bizbasz. Alapvető törvényszerűség ez az emberi élet hajnalán.

Immár magyarul is olvasható B. J. harmadik naplója, a Bolondulásig – ma megjelenő lapszámunkban ennek apropóján olvashatnak interjút Miss Fieldinggel. De hogy melyik James Bond és melyik Mr. Darcy áll legközelebb az írónő szívéhez, az csak itt és csak most olvasható.

A gyanútlan olvasóban már az első oldalon rokonszenv ébred az életéről mesélő szerény férfi iránt, aki rögtön azzal kezdi, hogy soha nem érdekelte sem a pénz, sem a társadalmi pozíció. Dombtetőn álló, tágas kerttel körülvett, impozáns villájára is csak azért tehetett szert, mert jelleme és teljesítménye alapján a jelentkezők közül az eredeti tulajdonosok őt tartották érdemesnek arra, hogy féláron átengedjék neki. Aztán lassan derengeni kezd, hogy az idős japán festőművész talán mégsem egészen az, akinek vallja magát: nagyon is büszke hírnevére, s még az is lehet, hogy a pazar házat sem festészetével érdemelte ki.

Itt egy magyar sikerkönyv, amely mélyre szeretne ereszkedni a milliárdosok, cégvezetők, a felső tízezer kiüresedett életébe. Megnéztük, milyen sikerrel.

Ahogy a nóta mondja, sokan voltunk kevesen, akik az egy éve túszul ejtett József Attila-szoborhoz járultunk – azaz járultunk volna. A beígért március 14-i „láthatáson” kordonok fogadtak, így hát a szobortól kétszáz méterre álltunk neki a verseknek.