KÖNYVMELLÉKLET

Nyakig a sárban

James Ellroy: Fehér Jazz

  • Greff András
  • 2014. április 6.

Könyv

Miután a második világháború vérzivatara elvonult, a napsugarak keresztüldöfték a felhőket, és aranysárga színnel festették át a nyugati világot.

Ha máshol nem is, Amerikában egy ideig azért el lehetett adni ezt a mesét - elvégre az 50-es évek valóban a gyarapodás, a fecskefarkú kabriók, a takaros kertvárosok, a feszes bőrdzsekik, a Playboy, Rosa Parks, Elvis, Marilyn Monroe és James Dean évtizede is volt arrafelé. De ahol minden percben perzsel a nap, ott könnyen megszaporodnak az árnyékok.

James Ellroy, a kortárs amerikai bűnügyi irodalom harci kutyája alkotó energiáinak jelentős részét annak szentelte, hogy megtalálja és felmutassa a váladékozó sebet az amerikai álom e tökéletes testű, mézszőke hajú, klasszikus modelljén. A most már magyar nyelven is egészében elérhető L. A.-kvartett köteteiben azt a folyamatot figyelhetjük meg, ahogy a szerző a hollywoodi dombok közvetlen közelében rátalál egy minden fényt magába nyelő, toxikus üregre, majd egyre mélyebbre húzódzkodik benne a sötétség lüktető szíve felé. Ezek a regények (a Fekete Dália, A nagy sehol, a Szigorúan bizalmas és a most megjelent, cikluszáró Fehér Jazz) a legkevésbé sem változatos munkák, sokkal inkább szolid színkülönbségekkel megvalósított variációk ugyanarra a témára. A regényekben a csontvelejükig korrupt, erőszakos, rasszista, homofób, kommunista-, szakszervezet- és munkásgyűlölő rendőrök világában fel-felbukkan néhány nyomozó, aki egy-egy különösen brutális bűneset feltárása közben, valahol a szívroham és a teljes megőrülés határán egyszerre próbál megküzdeni a rábízott feladattal, a démonnal a tükörben és a folyamatosan a lábikrájuk felé kapdosó cápákkal, akiket a kollégáikként ismernek. Ellroy nagy tette, hogy valamiképp mindig a főhőse vagy főhősei mellé képes állítani az olvasót, miközben ezek a figurák a legmegengedőbb olvasatban is végtelenül züllött alakok. Az egyes szám első személyben elzihált Fehér Jazzben például Dave Kleinnel vagyunk, aki ötezer dollárért bármikor eltesz valakit láb alól, ha Mickey Cohen, a Los Angeles-i alvilág ekkor már (1958-ban járunk) egyre kisebb birodalmat irányító, de azért még mindig nehezen megkerülhető királya úgy kívánja. Akinek a bizonyítékhamisítás olyan, mint másnak a cipőfűzés; aki egy kukkoló után loholva maga is kukkolóvá válik, és akinek a saját húga a legnagyobb szerelme, akivel egyszer félig-meddig együtt is hált. Mindazonáltal mégiscsak Klein nyomozó az, aki fakardjával a kézben megindul a sárkány ellen, és legalább saját magának nem hazudik semmiről a hadjárat közben. James Ellroy romlott univerzumában ez elég is, hiszen ennyi a maximum.

A Fehér Jazz ugyanakkor nemcsak lezár egy ciklust (számos meghatározó figura történetének a végére pontot téve), hanem egyúttal be is tetőzi. A regény perverz és brutális, de a végjáték egy-egy fordulatát leszámítva a szerző ezúttal sikeresen szlalomozik az önparódia kátyúi között, végre nem nyújtja túl a szöveget, és ezúttal az adrenalintól fűtött, szaggatott, tőmondatos narráció is egészen természetesnek hat. Ellroy könyve csúf, mint egy leégett motel a Sunset Strip közepén, ami a pusztulás emlékműveként provokálja ki, hogy nézzék és megörökítsék.

Fordította: Illés Róbert, Jaffa, 2013, 406 oldal, 3150 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.