Ha máshol nem is, Amerikában egy ideig azért el lehetett adni ezt a mesét - elvégre az 50-es évek valóban a gyarapodás, a fecskefarkú kabriók, a takaros kertvárosok, a feszes bőrdzsekik, a Playboy, Rosa Parks, Elvis, Marilyn Monroe és James Dean évtizede is volt arrafelé. De ahol minden percben perzsel a nap, ott könnyen megszaporodnak az árnyékok.
James Ellroy, a kortárs amerikai bűnügyi irodalom harci kutyája alkotó energiáinak jelentős részét annak szentelte, hogy megtalálja és felmutassa a váladékozó sebet az amerikai álom e tökéletes testű, mézszőke hajú, klasszikus modelljén. A most már magyar nyelven is egészében elérhető L. A.-kvartett köteteiben azt a folyamatot figyelhetjük meg, ahogy a szerző a hollywoodi dombok közvetlen közelében rátalál egy minden fényt magába nyelő, toxikus üregre, majd egyre mélyebbre húzódzkodik benne a sötétség lüktető szíve felé. Ezek a regények (a Fekete Dália, A nagy sehol, a Szigorúan bizalmas és a most megjelent, cikluszáró Fehér Jazz) a legkevésbé sem változatos munkák, sokkal inkább szolid színkülönbségekkel megvalósított variációk ugyanarra a témára. A regényekben a csontvelejükig korrupt, erőszakos, rasszista, homofób, kommunista-, szakszervezet- és munkásgyűlölő rendőrök világában fel-felbukkan néhány nyomozó, aki egy-egy különösen brutális bűneset feltárása közben, valahol a szívroham és a teljes megőrülés határán egyszerre próbál megküzdeni a rábízott feladattal, a démonnal a tükörben és a folyamatosan a lábikrájuk felé kapdosó cápákkal, akiket a kollégáikként ismernek. Ellroy nagy tette, hogy valamiképp mindig a főhőse vagy főhősei mellé képes állítani az olvasót, miközben ezek a figurák a legmegengedőbb olvasatban is végtelenül züllött alakok. Az egyes szám első személyben elzihált Fehér Jazzben például Dave Kleinnel vagyunk, aki ötezer dollárért bármikor eltesz valakit láb alól, ha Mickey Cohen, a Los Angeles-i alvilág ekkor már (1958-ban járunk) egyre kisebb birodalmat irányító, de azért még mindig nehezen megkerülhető királya úgy kívánja. Akinek a bizonyítékhamisítás olyan, mint másnak a cipőfűzés; aki egy kukkoló után loholva maga is kukkolóvá válik, és akinek a saját húga a legnagyobb szerelme, akivel egyszer félig-meddig együtt is hált. Mindazonáltal mégiscsak Klein nyomozó az, aki fakardjával a kézben megindul a sárkány ellen, és legalább saját magának nem hazudik semmiről a hadjárat közben. James Ellroy romlott univerzumában ez elég is, hiszen ennyi a maximum.
A Fehér Jazz ugyanakkor nemcsak lezár egy ciklust (számos meghatározó figura történetének a végére pontot téve), hanem egyúttal be is tetőzi. A regény perverz és brutális, de a végjáték egy-egy fordulatát leszámítva a szerző ezúttal sikeresen szlalomozik az önparódia kátyúi között, végre nem nyújtja túl a szöveget, és ezúttal az adrenalintól fűtött, szaggatott, tőmondatos narráció is egészen természetesnek hat. Ellroy könyve csúf, mint egy leégett motel a Sunset Strip közepén, ami a pusztulás emlékműveként provokálja ki, hogy nézzék és megörökítsék.
Fordította: Illés Róbert, Jaffa, 2013, 406 oldal, 3150 Ft
