Tulajdonképpen ünnepi könyvről van szó, a borítón olvashatjuk, hogy a szerző 75. születésnapja alkalmából jelent meg, s az első oldalak köszönetnyilvánításából az is kiderül, hogy a kiadó, Érsek Nándor volt az, akinek a light terve "villant" és "körbederengett". De mit is jelent itt ez a light, ami egyfelől (ezt erősíti a borító ötletes tipográfiája is), utalhat a könnyített termékekre, cukormentes üdítőre, kímélő élvezeti cikkekre, másfelől pedig a fényre is. Mondani sem kell, minden lehetséges jelentésárnyalat játékba van hozva, sőt, már a bevezető szövegrészekben furfangosan ki és be van forgatva a dolog: "Nem tudok távot menni, időt, időt tartani, távot, nem tudok másolni mást, inkább 'másot', a light nem tematizálódott, a tematizáltság lightolódott, úgy, hogy sehova semmi el nem tolódott."
Az Elérintés másfelől nézve szerves folytatása vagy párhuzamos megfelelője a 2012-es Aforiz-dió - Aforiz-mák című jegyzet-műnek. Ez a kötet is vegyes műfajú, és csakúgy, mint a korábbi, az egész életműhöz kíván valamiképpen egyben hozzászólni. Nem megérinteni kívánja mindazt, amiről ez a nagyvonalú költészet valaha (mindig is) beszélni próbált, hanem elérinteni: "Ez a könyv az én elérintőm. Én ezt a könyvet elérintem csak." Márpedig az elérintő jelölhetetlen, "olyan Egyenlítő, tehát, melynek egyetlen pontja sincs". De míg az aforizma-könyv az 1961 és 2012 között teleírt és félretett, önálló művekké soha nem váló töredékekből építkezett, az Elérintés a megjelent verseket veszi szemügyre újra, a legismertebb darabokból szemezget a legfrissebbek mellett, azokat látja el kommentárokkal és egészíti ki rajzokkal, fotómontázsokkal. Ugyan nem válik válogatott kötetté (pláne nem összegyűjtötté), a szerző tekintetét mégis befolyásolja annak a lehetőségnek legalábbis az árnyéka, hogy átrostálhatná, újraértelmezhetné korábbi köteteinek anyagát. "Versek válogatásáról lett volna szó - mondja a 37. oldal fülszövegszerű betéte -, a szerző legszebb, legjelentősebb, a huszadik század második felének és új évtizedünkben (sic!) kimagasló, mívesen végfokon álló, legjelentősebb versei közé tartozó műveinek olyan válogatásáról, mely az olvasóhoz még közelebb hozhatná a nem könnyű témákat." Ám a megvalósult mű egyszerre lett több és kevesebb, mint egy életmű-válogatás. Kevesebb filológiai szempontból, hiszen mindenfajta rendszerezést szeszélyesen nélkülöz, több azonban poétikai, filozófiai aspektusból, hiszen az önkommentárok újabb és újabb rétegeket tárnak fel, illetve tesznek feltárhatóvá az olvasó számára is.
Tandori azt állítja, hogy "a Töredék Hamletnek érdemleges darabjaihoz visszatértem, mint a zenóni kör: nem vagyok sehol". Majd az újabb versek jelene és a felidézett régebbiek jelen lévő múltja közötti féregjáratokon közlekedve igyekszik látszólag felszámolni a műveket elválasztó időbeli-gondolati távolságot. Azt mondja, hogy "irdatlan a világ kritikai lemaradása", majd, jó százötven oldallal később, hogy "Mai gondolkodásom már 1960 és 1967 közt megvolt. De máig meg is maradt." Ami mindebből poétikailag elsősorban érdekes, az annak a mélyebb lírai alapnak a felszínre hozása, ami ugyan bizonyos elemeiben már a magát olvasó Tandori régi vesszőparipájának tűnhet, ám az Elérintésig ilyen határozott érveléssel nem jelent még meg. A szerző szerint félreértett, vagy legalábbis nem kellő alapossággal elemzett egzisztencializmusáról lenne itt szó. Erre való utalások felbukkantak már az aforizma-kötetben is, de itt mintha még kidolgozottabb állapotában kapnánk kézhez ezt az önértelmezést. A kulcsfigura elsősorban Ady Endre, akiről az első lapokon, még kvázi-panaszként halljuk azt, hogy "érzem: egyre meg egyre hat Ady", aztán ez a hatás mind körvonalazottabb formát ölt. "Ady meghozta (Kosztolányival és Babitscsal) az egzisztencialitás érzetének költészeti kifejezhetőségét, egészében történeti poézissé téve Arany ily líráját. De csak egészében. A részek egyre tovább élnek."
Ez az egzisztencialitás nem más, mint "a tematizálatlan" - és ebből a pontból visszatekintve a kötet által meg- és beidézett versekre, valóban úgy tűnhet, hogy Tandori lírája a tematizálatlan költői megszólaltathatóságának elementáris kísérleteként is felfogható: "Nehogy / azt sejtse a Kegyes - nem olvasó, nem néző stb. -, / hogy itt tudni lehet. / Itt nem lehet tudni! / Itt ez van." De míg Ady lírai egzisztencialitása egy megnövesztett énhez kapcsolódva tudott artikulálódni, Tandori muszáj Herkules helyett muszáj-Hérakleitosszá válva "a kis témák konkrét, akaratlan-míves légiesítésével" foglalkozott és foglalkozik most is inkább. "Az utak kiszámíthatatlanok - mondja -, de - utóbb! - jelződhetnek."
Ezekkel a belátásokkal együtt az Elérintés nem kifejezetten light könyv, ám annál érdekesebb, hiszen egy belső feszültségekkel, elhallgatásokkal és mindent leírni vágyással teli líra gondolati működésébe enged bepillantást. A szerző arról panaszkodik az egyik bekezdésben, hogy éjszakánként arra riad fel, nem akarja ezt a könyvet, a következő pillanatban pedig már jegyzeteit rendezgeti gondolatban: "Ez a könyv önmagának mond ellent, de még szerencse, hogy csak Tandori light és nem alzheimer classic." Ez tény, mint ahogy az is, hogy a szerző nemcsak újraközölt verseivel csinált keményen rezgő francia krémest - ahogy maga mondja -, hanem ezzel a személyességében is titokzatos, összetett, és minden elvontságával együtt is szórakoztató kötettel is. Az Elérintés egy látványos öndekonstrukciós munka érvényességére és talán szükségességére is felhívja a figyelmünket: "Hogy a jó kurva rohadásba light, még hogy light! / Hogy soha semmiből nem lett elegem, / mindenből eleve elegem volt... / majdnem. Light."
Scolar, 2013, 256 oldal, 2990 Ft
