Zaklatott, mégis sodró lendületű történeteiben konfliktushelyzeteket dolgoz ki, szereplőit szinte mindig hatalmi játszmák, válogatott kegyetlenségek össztüzébe állítja. Az első világvége, amit együtt töltöttünk a pusztítás és kipusztulás nagyon is élő kérdéseivel foglalkozik. A 15 novella eltérő, de részint visszatérő szereplőinek krízishelyzetei általában égető társadalmi, jogi, politikai és erkölcsi problémakomplexumokat jelenítenek meg, a többi közt a fékevesztett technológiai fejlődést, a klímakatasztrófát, az állatkínzást, a migrációt, a médiamanipulációt, a különböző hatalmi visszaéléseket.
Ezek láthatóvá tételéhez a kötet eltérő, akár nem emberi perspektívákat is kidolgoz, összevillant és ütköztet: Az első világvégében, akárcsak Selyem Zsuzsa előző, Moszkvában esik című kötetében, az állatok fogalmi gondolkodással rendelkező, elbeszélői pozícióba is állított morális lények, akik anélkül osztoznak velünk a történelmi kiszolgáltatottságban, a politikai és erkölcsi fenyegetettségben, hogy maguk aktívan alakítanák vagy újratermelnék ezeket a kártékony viszonyokat. Talán ezek a nem emberi nézőpontok, néma szemlélők tanúskodnak leginkább arról, hogy tűnjenek bármennyire aktuálisnak vagy aktualizáltnak, illetve a mindennapok szintjére szállítottnak a Selyem-próza témái, az elsősorban mégis a mindenkori hatalom mechanizmusait, a szervezett erőszak technikáit és eszközeit, a kegyetlenséget, az elnyomást, valamint a szabadság ezekhez mért lehetőségeit térképezi fel.
És teszik mindezt a novellák anélkül, hogy folyton az elnyomott, áldozati pozíciókba helyezkednének és didaktikusan moralizálnának. Talán a legmegrendítőbb történetek épp azok, amelyekben áttételeken keresztül gyűrűzik le, közvetetten irányoz elő és kényszerít ki felemésztő életviteli stratégiákat a rendszer tébolya. „Bárhonnan jöhet egy utolsó golyó édes hazámtól, akihez éppen hűtlenné akarok válni. Elegem lett belőle, teljesen elhülyült, reménytelen, ócska, és még élvezi is, hogy ilyen.” (Ugyan hová?, 9. o.) Amikor tehát alternatíva hiányában köttetnek kétes kompromisszumok, egyéni döntés lesz a hallgatás, a gyötrő, de engedelmes önfeladás. „[A] Kárpát-Medencei Fajvédők Kertész Imre Intézete újabb húzásait kommentáltam, igazságérzetünk vérzett, mégis azt mondtuk, hogy bizonyos feltételek mellett együtt kell működni, hogy aztán egész éjjel ne tudjak aludni a gondolattól, hogy miféle feltételek, miféle feltételek, kígyók, békák hullanak ránk az égből évek óta, mi meg bokáig hullában állunk az átrendezett Kossuth téren, és azért fohászkodunk, hogy csak az eső ne essen.” (Már csak 2 perc, 85. o.)
Selyem Zsuzsa témáinak komorsága ellenére előszeretettel él az irónia és a humor programozható aspektusaival. Különböző nyelveket és megszólalásmódokat kever, az általában elnyomott és megalázott, korlátozott cselekvőképességű elbeszélőinek nagyfokú asszociációs szabadságot, jelentős nyelvi mozgásteret biztosít. Gyakran akként részesíti őket a globalizált (tömeg)kultúra szövegköziségében, hogy szinte felbomlásig keletkezteti annak törmelékeiből az identifikációs lehetőségeket. „Az én házam az én váram, vagy ahogy az angol mondja: mea culpa mea maxima.” (Mea maxima, 140. o.) Szereplőit és szövegeit erős kézzel tartja tehát folytonos felbomlásban, szétesésben. Mintha ezeknek az eljárásoknak a sűrűsödésére figyelhetnénk legújabb kötetének már a címében is, amelyben a „világvége” az egyetemes megsemmisülés, az „együtt töltöttünk” formula pedig a meghittség képzetét keltheti. Túlbeszéltnek tűnik és enigmatikusnak bizonyul, egyszerre baljós és játékos, békétlen és háborítatlan.
Selyem Zsuzsa legújabb novellái kritikusan utasítják el a szélsőséges ideológiákat és hatalmi gyakorlatokat, de nem kínálnak megoldást, nem sorolnak tanulságokat. Viszont szemléltetnek és szembesítenek, amire a kötet tanúsága szerint nagy szükség van ebben a közömbös, érzéketlen politikai klímában, ebben az egyre több szinten fojtogatóvá váló légkörben.
Jelenkor Kiadó, 2020, 154 oldal, 2499 Ft
