„Mert szaladt a festék”

Molnár Jacqueline grafikus, illusztrátor

Harminc éve él kétlaki életet Barcelona és Budapest között. Mesekönyveket illusztrál, érzékenyítő workshopokat tart. Minderről, illetve az inspirációiról és a rajzolás gyógyító erejéről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: A főszakod az animáció volt. Mégsem azzal foglalkozol.

Molnár Jacqueline: Már gyerekkoromban is könyveket akartam illusztrálni. Az animáció, azt hiszem, csak kitérő volt. A könyv­illusztrálásban minden ott van, amit gyerekként elképzeltem magamnak. Ami felnőttként történt vagy történik velem, azt is sokszor ezek a gyerekkori álmaim befolyásolják, amelyek ráadásul ciklikusan visszatérnek az életembe. Gyerekként például cirkuszi akrobata, légtornász szerettem volna lenni, jártam akrobatikára, tornáztam, táncoltam, atletizáltam. Ez a vágy a mozgásra mindig ott volt bennem, a rajzokba is átment. Persze mindez talán nem véletlen, a nagymamám tánctanár volt, az apukám grafikus. A rajzolás mindig velem volt. Az édesapám asztalán gyerekként láttam, ahogy készülnek a mesekönyvek. Anyukám pedig szociológus, ez a két különféle megközelítése a világnak egybefonódott bennem, befolyásol abban, ahogyan dolgozom, ahogyan anyagot gyűjtök egy-egy témához.

MN: Sokan akkor kapták fel a fejüket, amikor Lázár Ervin meséit kiadói felkérésre Réber László után újrarajzoltad. Nem tartottál a feladattól?

MJ: Dehogynem. És nagyon nehéz volt az árnyékában alkotni, elszakadni attól, amit ő csinált. Gyerekkoromban nem szerettem a rajzait, felnőttként viszont rájöttem, milyen nagyszerű művész. A megkeresés idején már zseniálisnak tartottam. Kitörölhetetlen belső képként bennem élt minden egyes vonala, a vizuális humora, mindezt nehéz volt félretenni. Az első könyvnél, A hétfejű tündérnél nem is sikerült. A Szegény Dzsoni és Árnika gyerekkoromban fontos történet volt, de nem könyvként, kazettán hallgattam ugyanis, így nem hívta be az eredeti képeket, ezért sikerült arra figyelnem, milyen volt gyerekként átélni a mesét, és felidézni, milyen képek születtek akkor bennem. Többnyire úgy dolgozom, hogy gondolatban visszamegyek gyereknek, 4, 6, 8 évesnek. És visszajönnek az érzések. Mit gondoltam volna akkor, hogyan hatna ez rám, ha most lennék kicsi? Megpróbálok visszahelyezkedni az akkori énembe, és gyerekszívvel megközelíteni az egészet.

 

Fotó: Hartyányi Norbert

MN: Mi mozgat még ezenkívül?

MJ: A természet. Gyerekként nagyon szerettem a nagymamám kertjét Salgótarjánban. Az unokatestvéreimmel felmásztunk a cseresznyefára és onnan néztem, merre fújja a gyár füstjét a szél. Budapesten nőttem fel, de a nagymamám kertje és a Mátra intenzívebb emlékeket hagyott bennem.

MN: Lassan harminc éve élsz Barcelonában. Hogyan kerültél oda?

MJ: Először Amszterdamban tanultam Soros-ösztöndíjjal, ott ismerkedtem meg a férjemmel, aki katalán. Hazajöttem diplomázni, de a következő ösztöndíjat már Barcelonába kértem. 26 éve ingázunk a két város között, de mostanában több időt töltünk ott. Örök inspiráció egy másik kultúrában, háromnyelvű családban élni. Türelemre, elfogadásra, önismeretre tanít.