Játszótér – interjú

„Mert szaladt a festék”

Molnár Jacqueline grafikus, illusztrátor

Könyv

Harminc éve él kétlaki életet Barcelona és Budapest között. Mesekönyveket illusztrál, érzékenyítő workshopokat tart. Minderről, illetve az inspirációiról és a rajzolás gyógyító erejéről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: A főszakod az animáció volt. Mégsem azzal foglalkozol.

Molnár Jacqueline: Már gyerekkoromban is könyveket akartam illusztrálni. Az animáció, azt hiszem, csak kitérő volt. A könyv­illusztrálásban minden ott van, amit gyerekként elképzeltem magamnak. Ami felnőttként történt vagy történik velem, azt is sokszor ezek a gyerekkori álmaim befolyásolják, amelyek ráadásul ciklikusan visszatérnek az életembe. Gyerekként például cirkuszi akrobata, légtornász szerettem volna lenni, jártam akrobatikára, tornáztam, táncoltam, atletizáltam. Ez a vágy a mozgásra mindig ott volt bennem, a rajzokba is átment. Persze mindez talán nem véletlen, a nagymamám tánctanár volt, az apukám grafikus. A rajzolás mindig velem volt. Az édesapám asztalán gyerekként láttam, ahogy készülnek a mesekönyvek. Anyukám pedig szociológus, ez a két különféle megközelítése a világnak egybefonódott bennem, befolyásol abban, ahogyan dolgozom, ahogyan anyagot gyűjtök egy-egy témához.

MN: Sokan akkor kapták fel a fejüket, amikor Lázár Ervin meséit kiadói felkérésre Réber László után újrarajzoltad. Nem tartottál a feladattól?

MJ: Dehogynem. És nagyon nehéz volt az árnyékában alkotni, elszakadni attól, amit ő csinált. Gyerekkoromban nem szerettem a rajzait, felnőttként viszont rájöttem, milyen nagyszerű művész. A megkeresés idején már zseniálisnak tartottam. Kitörölhetetlen belső képként bennem élt minden egyes vonala, a vizuális humora, mindezt nehéz volt félretenni. Az első könyvnél, A hétfejű tündérnél nem is sikerült. A Szegény Dzsoni és Árnika gyerekkoromban fontos történet volt, de nem könyvként, kazettán hallgattam ugyanis, így nem hívta be az eredeti képeket, ezért sikerült arra figyelnem, milyen volt gyerekként átélni a mesét, és felidézni, milyen képek születtek akkor bennem. Többnyire úgy dolgozom, hogy gondolatban visszamegyek gyereknek, 4, 6, 8 évesnek. És visszajönnek az érzések. Mit gondoltam volna akkor, hogyan hatna ez rám, ha most lennék kicsi? Megpróbálok visszahelyezkedni az akkori énembe, és gyerekszívvel megközelíteni az egészet.

 
Fotó: Hartyányi Norbert

MN: Mi mozgat még ezenkívül?

MJ: A természet. Gyerekként nagyon szerettem a nagymamám kertjét Salgótarjánban. Az unokatestvéreimmel felmásztunk a cseresznyefára és onnan néztem, merre fújja a gyár füstjét a szél. Budapesten nőttem fel, de a nagymamám kertje és a Mátra intenzívebb emlékeket hagyott bennem.

MN: Lassan harminc éve élsz Barcelonában. Hogyan kerültél oda?

MJ: Először Amszterdamban tanultam Soros-ösztöndíjjal, ott ismerkedtem meg a férjemmel, aki katalán. Hazajöttem diplomázni, de a következő ösztöndíjat már Barcelonába kértem. 26 éve ingázunk a két város között, de mostanában több időt töltünk ott. Örök inspiráció egy másik kultúrában, háromnyelvű családban élni. Türelemre, elfogadásra, önismeretre tanít.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.