A kortárs magyar líra egyik legfőbb rejtvénygyártója jottányit sem enged a 2011-es Ódák és más tagadások enigmatikus költői alapállásából, olyannyira, hogy a megjelenésében és poétikájában egyaránt kísértetiesen hasonló friss verseskönyv fülén szereplő korábbi kritikarészletek meglátásai gond nélkül alkalmazhatónak tűnnek az aktuális versvilágra. Az életmű e szokatlanul koherens szerveződése sem nyújt azonban igazán használható támpontokat a megragadhatóságnak makacsul ellenálló versmonológok olvasásában. Mégis, valahogy éppen ez az elveszettségélmény válik a legfőbb jelentésképző erővé a felismerhetetlen motívumok és a meghökkentő kijelentések sötétlő erdejében: az ember egyszerre rájön, hogy nem tehet másként, mint hogy hagyja magát elveszni benne.
Meglehet, a megfigyelések váratlan „kilengései”, a gyakran konkrét képi-retorikai alapállásból induló szintaktikai-szemantikai csavarok (vö. Visy Beatrix kritikájával a Holmiban) ebben a tovább már aligha fokozhatóan tág asszociációs mezőben sikeresen hangolják rá az olvasót is arra a „reflektált lírai szabadságeszményre”, amelyet Krusovszky Dénes Gál előző kötetével kapcsolatban említ (lásd: Kíméletlen szentimentalizmus, Magyar Narancs, 2012. március 15.). Éppen azért lehet „nagy szüksége” erre a magyar irodalomnak, mert feledteti az értelemalkotás leküzdhetetlen kényszerét, a jelek és jelentések, a vers mögötti tartomány lázas keresését, ami nem hagyja érvényesülni a versolvasás alapvető intuitív természetét – vagyis hogy a líra leginkább a szavakon túl válhat valóban testi tapasztalattá. Gál Ferenc költészete ismételten felhívja a figyelmet, hogy a vers nem kíván önmagán túlmutató tartalom foglalata lenni – s innen nézve látszik talán az elmozdulás a kultikusnak nyugodtan nevezhető A kert, a város és a tenger című 1991-es első kötethez képest: ott a mainál sokkal elégikusabb hangoltság mintha a hétköznapi létezés titkának felfejtésére való törekvésből fakadna. Ennek ma már nem sok nyomát látni.
A sejtető, nem hivalkodó, revelációba torkolló mondatok helyébe zavart keltő képzettársítások lépnek – úgy is mondhatnánk, Gált a lét titkainak elbeszélése helyett immár jobban érdekli a titkok létezése. „Mintha betűtengeren hajóznánk” – hangzik a metareflexívként ható kijelentés, és valóban, e jó értelemben véve autokrata, a jelentésképződés megszokott gyakorlatának messzemenőkig ellenálló költészet valóságos nyelvi szaturnáliára hív, ahol az előtoluló, azonosíthatatlan figurák és bajosan kontextualizálható történések panoptikumát látva az ember jólesően feloldódhat a szavak mágiájában, és már nem igyekszik megmagyarázni, mitől van a Gál-líra védjegyének számító kinyilatkoztatásszerű mondatoknak ez a tagadhatatlan húzóereje. Hogy mi módon áll össze renddé, ami nem összerendezhető, ez a legújabb kötet egyik legnagyobb talánya, s mint ilyen, a líra legbenső kérdéseit érinti. A kilétének titkát magától értődően őrző beszélő lejegyzi, amit ebben az álomszerű, konkrétat és metaforikusat egybeoldó karneváli világban lát, aztán szépen magára hagyja a jelentések erdejébe tévedt olvasót. „Ingerküszöbükön az a mondatom is / elhal, hogy hattyúdalt majd írjanak / a korcsok, én szereplírámban / tombolok tovább.”
Az élet sűrűjében mítoszok, kulturális törmelékek, régmúlt korok és napjaink hétköznapi tárgyi világának merész vegyítése. Egy abszurdba hajló udvartartás díszletei közt járunk, ám sose tudhatjuk, hogy kísérőnk látnok vagy udvari bohóc. Lebontani, ami lebontható a megtapasztalás érzékszervi rögzítettségéről – Gál Ferenc költészete valami ilyesmire törekszik. Beavatottaknak szóló, érthetetlen beszéd, mondhatnánk, holott csak a megértés hogyanjára kérdez rá, igaz, meglehetős radikalitással. Elvárásaidat hagyd a kapuban. „Húzódj közelebb a vízköpőhöz.”
PRAE.HU, 2015, 74 oldal, 2500 Ft
