A Gallimard négy évvel ezelőtt életműkiadással tisztelgett előtte; a két vaskos, reprezentatív kötet a kiadó Bibliothèque de la Pléiade című rangos sorozatában jelent meg. (E szép kiállítású könyveket a hazai olvasó is könnyen maga elé képzelheti, hiszen a Szépirodalmi 1990 előtti Magyar Remekírók sorozatának kinézete, hát, meghökkentő hasonlóságot mutat a franciáéval. A koncepciója is, de ez most tényleg mellékszál.) Zavarba ejtő gesztus ez; mintha a Kundera-művek kizárólagos megjelentetője a maga részéről lezártnak tekintené az oeuvre-t. Tény, hogy két regény megírása között soha nem telt el annyi idő, mint most: a legutóbbi (Nemtudás) után 13 évvel jött ki ez az új opus.
A szerző ebben visszatér a még cseh nyelven írt munkáinál bevett hétfejezetes tagoláshoz, de írásában ezen túl is föllelhető művészetének megannyi, okkal kedvelt jellegzetessége: például a párhuzamosan futó s egymást értelmező történetek (egyikük, a Sztálin–Kalinyin-példázat a régi Kunderát idézően szellemes), a szituációkat rendre félreértelmező figurák, a könnyed irodalom- és kultúraelméleti fejtegetések, az onirikus jelenetek, test és lélek viszonya, a mindent átható irónia és szkepszis.
Kundera új műve abban sem lóg ki a sorból, hogy ez is – mint nagyjából a Halhatatlanság óta minden újabb regénye – korábbi, korántsem probléma nélküli, de nagyságrenddel értékesebb alkotásainak egyre haloványabb lenyomata. Ezúttal négy idősödő párizsi barát elmegy egy összejövetelre, aztán otthagyja, és újra találkozik egyikük lakásán, miközben eszmecserét folytat a női köldökről, Sztálinról és Hruscsovról, bábszínházról, egyebekről. Ha a címadással – A jelentéktelenség ünnepe – esetleg a maga pályaívére is célzott, Kundera kétségkívül az önirónia (e neki mindennél kedvesebb tulajdonság) irigylésre méltó magaslatára jutott el.
Fordította: N. Kiss Zsuzsa. Európa, 2015, 124 oldal, 2490 Ft
