Magyar Narancs: Milyen volt most elővenni ezt a 36 évvel ezelőtt megjelent kötetet? A Világporban felbukkanó motívumok közül sok azóta is kísért a költészetedben – milyen volt szembesülni ezekkel?
Tolnai Ottó: A saját motívumvilágomról csak úgy tudok beszélni, ha a kialakulásának történetéről is mesélek. Ehhez tudni kell, hogy az életem az 1948 utáni korszakban lobbant be. A jugoszláv köztársaságok művészeti-irodalmi élete, a horvát, a szerb, a szlovén, a bosnyák, a macedón, a montenegrói, az albán költészet mind-mind levegőhöz jutott akkor a fullasztó szocreál után. Szinte boldogan felkiáltani – az volt az én költészetem. Közben államosították édesapám boltjait, amelyeknek én külföldi kiküldöttje akartam lenni, aki egzotikus gyarmati országokban kereskedik. Édesapám árult gittet, szöget, sörétet, ólmot, marmaládét, bőröket, az első narancsokat, kékítőgolyót, krétát. Azt találták ki, hogy tiltott mennyiségű szalicil volt nála, és elvitték börtönbe. Azóta kísért a fehér por motívuma, a sziksó, az adriai só, a gipsz, a liszt, vagy ebben a kötetben a púder. De még a börtön is pozitív történetté alakult. Ez az egyik legkülönösebb dolog az életemben. Magyarkanizsán, ahol születtem és éltem, pont ott volt a vasfüggöny. Szinte éreztem a hidegségét. Lezárt mindent előttünk, semmilyen információ nem jött rajta át. Csak ponyvaregényeket lehetett kapni, amik az idegenlégiósokról szóltak. Gyerekként úgy éreztük a Tisza homokjában, hogy mi is azok vagyunk. Rengetegen elmentek tőlünk az idegenlégióba, az egyikük még ma is eljár a Nagy Jóska előadásaira, néha egyenruhában (Nagy József koreográfus szintén Kanizsán született – U. P.). A vasfüggönynek tehát hátat fordítottunk, de nem tudtuk, mi van előttünk. Az első jel egy színes dubrovniki képeslap volt, amitől rádöbbentem, hogy az a végtelen, az ott a tenger. A második az volt, amikor édesapámat elvitték Koszovóba, a Prokletije tövébe, az Átkozottak hegyére erdőt irtani. Édesanyám meglátogatta, és amit mesélt, az olyan volt – és nekem máig olyan –, mint a legizgalmasabb kalandregény. Sonkát és szalonnát vitt kofferban. Soha előtte nem utazott, de akkor hetekig távol volt, bonyolult és vesződséges úton. Amikor apám hazajött, nehéz időszak következett, mert nem kaphatott állást. Vállalkoznia kellett. Először éjjeliszekrényzárakat szerelt egy félkezű lakatossal, aztán épített az udvarba egy kemencét, és nyitottunk egy pékséget. A bátyámmal árultuk a kifliket reggelenként a piacon, amíg le nem égett a házunk.
| ||
Visszatérve a kérdésedre: ez a felsikoltás, ez a boldog megszólalás, az én költői indulásom a modern költészet jegyében történt. Első gesztusaim közé tartozott, hogy kidobtam vagy félretoltam a romantikus és klasszikus attribútumokat, a szent dolgokat. Éreztem, hogy ezek zavarnak, kötnek. A helyükön űr maradt, ahová én behelyeztem a karfiolt. A karfiolt, a csicsókát és később a löszbabát. Formátlan képződményeket kerestem. A csicsókával azért kerültem kapcsolatba, mert mindig éhesek voltunk, ezért ősszel kimentünk a kertekbe kaparni, találtunk csicsókát, megmostuk a Tiszában, és azt ettük. Kezembe vettem ezeket az aranyrögöket, és olyan volt, mintha szavakat fognék. Különös, ritka szavakat.
Zentára jártam gimnáziumba, de az egyetemet Újvidéken kezdtem el, ahol az induló magyar tanszéken összegyűlt a nemzedékem, Domonkos, Végel, Bányai és a többiek. Izgatott a város neve, mert benne van, hogy vidék. Ilyen értelemben felvállaltam a vidékiséget. Radnótinak van egy verssora, Szegeden írta: „hajtsd le a fejed, vidéki költő lettél”. Rám ez nagyon erősen hatott, és úgy írtam át, hogy „vidéki költő lettél, emeld fel a fejed”. Tetszett, ahogy Újvidék létezik ebben a jugoszláv konglomerátumban. Tiszai lévén kivonultam a vízhez, a Duna közelébe, egy magyarok lakta negyedbe, amit Telepnek hívtak. A Virág utcai kis házunk mellett vakvágány volt, amire elkezdték hordani a szemetet. Az én módszerem az, hogy a költészetem tárgyát inkorporálom, föléje hajolok, és fölvállalom. Fölvállaltam a szeméttelepet és a vakvágányt is.
A kérdésedben említett motívumokhoz hozzátartozik, hogy a szeméttelephez vezetett ki egy kis utca, és ott volt a nyomda, ahol a Világpor készült. Akkor még ólombetűvel dolgoztak. Azóta leégett, de akkoriban a Fórum nyomdája igen komoly intézmény volt, ők nyomták például Svájcnak a bélyegeket. Ami olyan, mint ha pénzt nyomnának, őrizték is az épületet a rendőrök, én pedig ezt a felfokozott figyelmet a Világpornak tulajdonítottam. A nyomda udvarán láttam egy kéményt, és kisült, hogy ecetgyár van a szomszédos épületben. És tényleg, én éreztem, hogy az egész telepi tartózkodásunknak van egy savanykás szaga. Akkortájt jutott kezembe Radnóti naplója. Már munkaszolgálatos volt, amikor az egyik hazamenetele alkalmával kimentek Fannival az Istenhegyre, hogy pár napot ott töltsenek, Radnóti dolgozzon. Amikor fölértek, rádöbbent, hogy nem szívatott tintát a töltőtollába. Fanni mindjárt föltalálta magát, és a tintatartóba ecetet csöppentet. „Ecettel írok.” Ezt a tőmondatot jegyzi le Radnóti. Azt a korszakomat meghatározta a folyékonnyá olvadó ólom és az ecet. Az ecetben természetesen benne van a keresztre feszítés is – Rilkének van egy verse, ahol a szivacsot Jézus arcán felejti a mosóasszony.
A Virág utcai házat költői műhelyként fogtam fel. Mint egy gyárat. Mikor a jugoszláv háború kitörésekor elköltöztünk Palicsra, ez megismétlődött. Az egy salakbeton építmény volt, ami idővel lebomlik homokká. Elneveztem Homokvárnak. Azért, mert a gyerekkorom homokvár-csepegtetéssel telt. Ott döbbentem rá, hogy költő vagyok. Nagyon sovány voltam, és sokat vacogtam, és a csöpögtetés a vacogástól kapott egy kis mozarti ritmust. Jöttek oda a többiek, hogy mitől ilyen szép a homokváram. Megértettem, hogy ezt a vacogást fel kell vállalni. Ez a rezgő állapot most is bennem van. Vagy azért, mert belehajszolom magamat valamibe, vagy mert félek. Az egyik első interjúm után az újságíró, vén róka, azt mondta: elég érdekeseket mondtál, de egész idő alatt úgy rezegtél, mint a szitakötő segge. Ezt a szitakötőt én később a tiszavirággal azonosítottam, amelynek egyetlen napja, a nász és a halál robbanása atombomba erősségű rezgéseket kelt.
Ez a rezgés határozza meg a költészetemet, ez mozgatja a Világporban a versatomokat, szavakat, motívumokat, amelyek nagy egésszé állnak össze. Én a saját világomat akartam megépíteni. A kisebbségi élet jellegzetessége, hogy nincs teljes világa. Kezdetben nem volt tudatos, de már akkor is arra törekedtem, hogy megalkossam a saját terrénumomat, ellenkisebbségi létemet, ahol különböző utópiák történnek. Egy nagykorú, releváns, szuverén világot. Ezt a házaddal és az udvaroddal kezded, aztán jön a kapcsolatrendszered, a vízrendszered, a kijáratok, főleg az Adriára. Újvidéken például belaktam egy áruházat. Mindennap ott ültem, és egy idő után átvettem az irányítást, megbosszulva apámat, akitől elvették a boltját. Később kiderült, hogy ugyanez működik a piacokkal is, ahol gyönyörű intervencióink voltak. Jutkával egyszer Berlinben megláttunk egy színes, puhafa carouselt, egy bolondkocsit, kicsi asztali körhintát. Megvettük, nagyon boldogok voltunk, és leültünk egy hatalmas sörözőben. Sokan voltak, sütött a nap, mégis mindenki olyan hideg, búskomor volt. Akkor megtekertük ezt a bolondkocsit, és minden második ember elmosolyodott. Velünk volt egy barátunk, aki először azt hitte, lenéznek majd minket ezért a gyerekességért, de egy idő után már ő is pörgetett. Akkor lepődött meg újra, amikor odalépett az asztalunkhoz egy fekete, aki engem a barátjaként köszöntött, és bemutatta a feleségét. Őt onnan ismertem, hogy egy kis antikváriumot vezetett a Knesebeckstrassén. Egyedül ült bent, és hátulról úgy nézett ki, mintha zongorázna. Kétszer is bementem hozzá, és nagyon megörült nekem mindkétszer. Úgy látszik, nem ment be hozzá senki.
MN: És most amúgy hogy vagy?
TO: Palics a feleségem szülővárosa. Akkor költöztünk ide Újvidékről, amikor Horvátországból és Boszniából a menekültek megindultak. Lényegében velük együtt jöttünk. A kisebb tó, a Kispalics neve Vértó volt, ami egyből felgerjesztette bennem a motívumokat. Mivel a Balkánon éppen gyilkoltak, ezért csináltam egy teóriát, hogy a hajszálereken mindenhonnan idefolyik a vér. Mindennap mértem a vérszintet. Volt a tóparton egy meteorológiai állomás, amit aztán lebombázott a NATO, ahol a vízszintet mérték – hát gondoltam, hogy valamit én is dolgozom. Úgy éreztem magam, mint egy Stendhal-hős, aki céltalanul bolyong, sőt keresi az idilli helyet, ahová elvonulhat, és egyszer csak mégis a waterlooi csatamezőn találja magát. Most is ez történt. Már felépítettem költészeti műhelyemet, már eljutottam oda, hogy a tiszta költészet eszközeivel gyárakat privatizáltam. Ezt úgy értem el, hogy kiválasztottam egy csipkegyárat, egy tűgyárat, egy esernyőgyárat és így tovább, és elkezdtem módszeresen írni róla… Így éltem, mígnem egy nap észrevettem, hogy valami történik. Különös figurák jelennek meg, nagy mozgás mutatkozik. Én úgy tartom számon, hogy láttam az elsőt közülük, de erről nem akarok hosszabban beszélni, mert most írok róla valamit. A menekültek egyik vonulata a síneken megy, a másik a mi utcánkban. El voltam foglalva a kisebbségi világ kiépítésével, és belepottyantam a teljes globalitásba. Kihirdettem, hogy mostantól ennek a közepében működik a költői műhelyem; benne vagyok a szemében, a szívében ennek a dolognak, és most ezzel foglalkozom, ezt regisztrálom. Nem mint oknyomozó újságíró vagy mint politikai kommentátor, hanem mint tiszta költő. Ez a figyelem izgalomban tart. Másrészt viszont újra vacogok.
| Névjegy 1940-ben született, 1956 óta publikál. Már ekkor megfogalmazta: „Prózát írok, de inkább a vers és próza közti műfajban érzem otthon magam.” Első kötete, a Homorú versek 1963-ban jelenik meg, következő évtől pedig már az újvidéki Új Symposion folyóirat szerkesztője, 1969 és 1972 között főszerkesztője. A lapot cenzúrázzák, őt perbe fogják, lemondásra kényszerül. Ezt követően az Újvidéki Rádiónál dolgozik. Ő volt az 1990-ben feloszlott Jugoszláv Írószövetség utolsó elnöke. Esszéi és képzőművészeti írásai szintén ismertek, akárcsak Parti Nagy Lajos vele készített beszélgetőkönyve, a Költő disznózsírból. 2007-ben kapott Kossuth-díjat. A Világpor első megjelenése idején nem jutott át a vasfüggönyön, annál örömtelibb, hogy most új kiadásban láthatjuk viszont a 260 oldalas gyűjteményt. „Versszilánkok, fragmentumok, epikus hömpölygésű prózaversek, dalszerű kis formák, vers formájú napló, útirajz, ars poetica, esszévers, saját költészettörténet sokrétű együttese, a modern verselés breviáriuma” – írta a kötetről monográfiájában Thomka Beáta. |
