„Mint amikor vernek”

Jónás Tamás költő, író

A Dokk.hu című irodalmi portál alapítója, szerkesztő, újságíró és programozó. A most megjelent Kívülálló című regénye apropójából beszélgettünk az alkotói folyamatokról, közérzeti kérdésekről és a valódi választások erejéről.

Magyar Narancs: Huszonkét éves voltál, amikor megjelent a Cigányidők című önéletrajzi regényed, amelyben a gyermekkorodról írsz. Most lettél ötven. Új könyved ismét valamiféle vallomás, számvetés?

Jónás Tamás: Három évvel ezelőtt kezdtem el írni, és sejtelmem sem volt, mikor fogom befejezni. Ráadásul vannak benne részek bő tíz évvel ezelőtt íródott szövegekkel. Szóval semmiképp sem valamiféle életközépi összegzés mozgatott. Inkább az ijedtség. Eddig nem történt velem semmi, ami az öregedésre utalt volna, most meg hirtelen lett mindenféle testi nyavalyám, és mindjárt megszületik az unokám is. Éppen úgy ijedtem meg, ahogy ilyenkor szoktak az emberek, csak én nem tudok piros Porschét venni. Rémületemben írok.

MN: Évek óta napi több verset osztasz meg különböző felületeken. Szinte percről percre követhető ezek mentén az életed. Prózát is ilyen könnyen írsz?

JT: Még könnyebben, így csak akkor írom, ha van nehezítés, egyébként dőlne belőlem a szöveg. Itt technikai nehezítés volt. Nem volt számítógépem, egy iPaden írtam meg az egészet. Azóta már beszereztem egy laptopot, és dolgozom is a következő regényen. Félek is, hogy a kényelmessége miatt nem lesz olyan jó élmény a megírása. A versekkel kapcsolatban mindig sokrétű megfontolás munkált bennem. Hajlamos vagyok rá, hogy túlsűrítsek, amikor meg rájövök, hogy nagyon tömör lett, rögtön írok valami könnyedebbet. A prózámban nincsenek ilyen amplitúdók.

MN: Mi a szűrő, ha ilyen korlátlanul jön a szöveg belőled?

JT: A prózában a téma. Fontos, hogy a cím meglegyen, majd ahhoz illesztek mindent.

MN: Mennyiben önéletrajzi ez a szöveg?

JT: Ha bárkinek megmutatnám, aki szerepel benne, azt mondaná, hogy hazudok, mert ezek így nem igazak. Az összes történetemből azokat válogattam egybe, amelyek a kívülállóságot igazolják. Nagyon nem érzem becsületesnek, ha másvalakiről írok, ezért lebegtetem az egészet. A narrációm azért egyes szám első személyű legtöbbször, mert csak magamért tudok felelősséget vállalni, magamról tudok úgy beszélni, hogy a lehető legkevesebb embert bántom meg. Ezért aztán a Kívülállóban rengeteg olyan sztori van, amelyek nem velem történtek meg, de mintegy magamra vállaltam azokat.