| Kosztolányi Dezső:
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel, egyszer fölébredsz és aztán sokáig nem bírsz aludni. Nézed a szobádat ott a sötétben. Lassan eltünődöl ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel, mint majd a sírban. Ez a forduló az, mikor az életed új útra tér. Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt éltél. Eszedbe jut egy semmiség is. Babrálsz vele. Megúnod és elejted. Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán. Minden zajról tudod, hogy mit jelent. Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz. A fal felé fordulsz. Megint elalszol. |
Két éve már szóba került itt Kosztolányinak ez a verse, de csak mint példa, mégpedig az olyan művekre, amelyek lassan kerülnek be a köztudatba. Borbély Szilárd 1998-ban az ÉS-nek még abban a Visszanéző című rovatában írt róla, amelyet a 20. század „kevésbé ismert” versei közül válogattak a kortársak. Kulcsár Szabó Ernő 2015-ben írt róla részletesebben – kissé múzsátlan címétől (A jelentés történése az irodalmi műalkotásban) nem szabad megijedni –, és a cikkből kiderül, hogy Halász Gábor, a Nyugat második nemzedékének tekintélyes esszéistája már 1935-ben felfedezte: egyike volt annak a hat versnek, amelyet szöveg szerint is idéz Kosztolányi Összegyűjtött költemények című kötetéről írt kritikájában.
Kulcsár Szabó számba veszi a verssel foglalkozó néhány tekintélyes irodalmár véleményét, és a kirajzolódó kép korántsem egységes. Az érett Kosztolányi című monográfia szerzője, Kiss Ferenc „fogyatkozásokat” említ a verssel kapcsolatban, amelyről Szegedy-Maszák Mihály könyvében is ez a legkonkrétabb értékállítás: „az alulfogalmazás magas művészetét képviseli”. Bárdos László ezzel szemben a Hajnali részegséggel helyezi egy polcra, természetesen Borbély is nagyra becsüli, és Kukorelly Endre is felvette az erdélyi Korunk 2002-es körkérdésére válaszolva a tíz legszebb 20. századi verset tartalmazó listájára, amelynek egyik tétele maga is külön lista: „Kosztolányi tíz verse”.
Azt hiszem, ennél a ma „kevéssé ismert”-nek már igazán nem nevezhető versnél sokkal ismeretlenebb A bús férfi panaszai „Most elbeszélem azt a hónapot” kezdetű darabja, amely nyilván saját súlyától szenved: a vers a Réz Pál-féle kiadásban több mint tíz oldal, vagyis olyan hosszú, hogy a Narancsban még prózába tördelve is megtöltene jó másfél oldalt. Hiába folttalan remekmű, ebbe a rovatba nem fér bele: úgyhogy csak azt ajánlhatom a kedves olvasóknak, tegyék le most ezt a cikket, és keressék meg a verset, vagy keressenek rá, nem fogják megbánni.
…Aki még velem maradt, vagy időközben visszatért: a két verset látszólag az égvilágon semmi sem köti össze. A Ha negyvenéves elmúltál… tizenöt sor – alig hosszabb egy szonettnél –, és annyira nem történik benne semmi, hogy még kamaradarabnak se lehetne nevezni, különösen a Most elbeszélem azt a hónapot… mozgalmas, zaklatott áradása mellett, amely szereplők, hangulatok, kellékek és kulisszák egész sorát vonultatja fel.
Ez az első látásra oly különböző két vers mégis mintha egyazon skála két szélső értéke lenne. Tandori Dezső Az erősebb lét közelében címmel nagyszerű könyvet írt az általa félhosszúnak elnevezett versekről. A típus iskolapéldája – Szép Ernő és Karinthy számos verse mellett – a Hajnali részegség. Az ilyen versekben valamiféle váratlan, nagyszabású léttapasztalat ölt alakot, amelyben minden ember osztozik, de az ereinkben áramló vérhez hasonlóan nem érzékelhetjük folyamatosan (meg is őrülnénk tőle), mert mint a mindenhol jelen lévő kozmikus sugárzás, beleolvad a világ háttérzajába.
Érthető, ha az este, az éjszaka vagy a hajnal különösen alkalmas a megtapasztalására. Ez az egzisztenciális tapasztalat egyénileg átélt, de minden emberre jellemző élmény: nem csoda, ha az ilyen versek a párbeszéd érzetét keltik („Elmondanám ezt néked, ha nem unnád”), nem filozofikusak, hanem inkább spekulálósak, és ennek megfelelően kissé csapongóak. Nem csattanóra vannak kihegyezve, a szerkezetük sohasem egyenes vonalú, de nem is szimmetrikus vagy körkörös, hanem fürtszerűen vagy még inkább – a műfaj egyik mesterének, Tolnai Ottónak a motívumát idézve – a gyömbérhez hasonlóan elágazó, és gyakran váltogatják a regisztereket, hangulatokat, témákat és távlatokat.
A Ha negyvenéves elmúltál… ilyen sűrített félhosszú vers, joggal nevezi Kiss Ferenc a Hajnali részegséggel „leginkább szomszédos”-nak. Ebben a versben is éjszaka van: először – itt megnevezetlen, ott részletesen leírt – semmiségek törnek be a vers világába, hogy annál nagyobb, egészen a csillagokig ívelő távlatokig jussunk. „Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt éltél” – ez a Hajnali részegség tömör rezüméje is lehetne, ebben a versben azonban a lírai én nem hatódik meg, hanem olyan „józan és figyelmes”, hogy még a költő kedvenc jelzőjét, a „bús”-t is visszavonja. Egyébként, mint Szauder József már korábban észrevette, még tovább ki lehet terjeszteni a versszomszédságot: az 1918-ban megjelent Éji riadalom mintha a két vers hibridje lenne: „Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam / s az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt.”
A Ha negyvenéves elmúltál…-ban sajátos egyensúlyi állapot képződik meg a szemünk előtt („Ez a forduló az, mikor az életed új útra tér”), amelyben nem a hiány, az üresség hagyja a nullán állni a mérleg nyelvét, hanem mintha arról lenne szó, hogy – akár a nyugalomban lévő test esetében – az együttesen ható nem csekély erők egy pillanatra kioltanák egymást: „Még bús se vagy”. Füst Milán Magányos lovas című versében van hasonló energiák – „a néma mozgalom” – fókuszában, vagy ott a középponttól mégis inkább távolabb rajzolva, az „Arany Partok” „fanyar”, „sárga táj”-ára ért alak: „És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan”.
Nadányi Zoltán 1921-es kiadású, Furcsa vendég című kötetében jelent meg az Éjszaka című vers, amely terjedelmesebben, több eszközzel és a hexameter szabályosabb ritmusában mesél el egy hasonló éjszakai ébredést. Nadányinál már rögtön az első mondat – „Éjjel az ágy megfordul” – a közömbös ismerősség helyett a furcsa ismeretlenség tartományába lök, ahol is a vers szereplője arra ébred, hogy hosszában megfordult az ágyon. Ekkor elkezd tapogatózni, és persze semmi sincs a helyén. „Éjszaka víg törpéi bolondoznak veled” – írja Nadányi, és ezzel chagallivá szelídíti az éppen hétköznapi voltában oly Salvador Dalí-san lidérces tapasztalatot. „Ennyire csalhat az ész tanúsága? tudás? bizonyosság?” – hangzik fel a kérdés.
Az Éjszaka meg is válaszolja, és ez a felelet ahhoz hasonlít, ami Kosztolányi versének is tartalma, csak Nadányinál ez direktebb, mert egy szellemes ötletért cserébe – a váratlan helyen lévő falat tapogatni olyan, mintha a koporsónk falába ütköznénk – készen nyújtja át a tanulságot olvasónak: „a kezed nem a kis szoba tágságába hanyatlik, / már ez a nagy, nagy, örök, feneketlen Üresség, / tartalom és cél nélküli Semmi – –”.
