Könyv

Kutasd a nőt!

Simonovics Ildikó: Rotschild Klára

Könyv

A vörös divatdiktátor – ez az alcíme, az egyik fejezetcíme és a reklámanyagokban is rendre kijátszott szlogenje Simonovics Ildikó divattörténész könyvének, s habár elsőre jóhiszeműen azt gondolhatnánk, hogy e fordulat harsánysága és olcsó közhelyessége csupán a magyarországi könyvmarketing ólomnehéz jelenkoráról tanúskodik, ám a kötet olvasásába belekezdve hamar kiderül: bizony maga a történeti munka ilyen.

Hiszen Rotschild Kláráról (lásd még: Legát Tibor: A pokol is neki lángolt, Magyar Narancs, 2015. december 17. – a szerk.), rendszereken átívelő pályafutásáról, szalonjáról és legendájáról írván a szerző lépten-nyomon ilyesféle kijelentéseket és megállapításokat tesz, itt mindössze három, találomra kiválasztott példát idézve: „Nehéz megítélni, vajon Rotschild Klára boldog volt-e, vagy sem. Sikeres mindenképp, de a siker nem minden.” (165. o.) „A műhelyekben dolgozók egy nagy családot alkottak, megvolt a hierarchia, de a kitartó, lelkes munka, a tehetség minden esetben meghozta gyümölcsét.” (233. o.) „Apró, vidám érdekesség, hogy az haute couture fellegvárában is léteztek amolyan szocialista brigádok, mint a gyárakban.” (259. o.)

Pedig nem kétséges, hogy a Rotschild Klára-jelenség valóban megérne egy komoly, az olvasmányosságot korántsem kizáró történeti munkát. (Ahogyan megérne egy, a felkutatott ruhadaraboknál többet kínáló kiállítást is, mert bizony a könyvhöz kapcsolódó tárlat a Nemzeti Múzeumban inkább csak a rácsodálkozás szintjét éri el, s jóval több kérdést ébreszt – nagyobbára akaratlanul – a látogatóban, mint amennyit megválaszol.) Olyat, amely képes társadalomtörténeti kontextusba helyezni választott tárgyát. Olyat, amely például nem háromoldalnyi (a hősnő kutyáinak szentelt fejezettel megegyező) terjedelemben tudja le Rotschild Klára és szalonja meg a szocialista állambiztonság viszonylatának árnyalt témáját. S legfőként olyat, amely nemcsak feltárni képes a forrásokat, de érdemben elemezni és értelmezni is.

Mert amúgy Simonovics Ildikó a források felkutatása terén igazán sokat és hasznosan fáradozott, igazolva az ilyen nagy munka elvégzéséhez szükséges személyes elkötelezettség meglétét. A hazai és a külföldi sajtóadatbázisok keresőszavas átfésülése mellett ezt legfőként az bizonyítja, hogy Rotschild Klára mily sok hajdani ismerősét, munkatársát és hozzátartozóját kutatta fel és bírta megszólalásra e könyv megírásához adatokat gyűjtvén. A kötet legizgalmasabb vonulatát éppen azok a visszaemlékezői interjúrészletek alkotják, amelyekben a volt modellek, direktriszek és varrónők meg egyéb, szalon körüli szemtanúk a roppant keresetlen modorú, nyelveket nem beszélő és különösebben műveltnek sem állítható, ámde olyannyira célratörő egykori főnöknőről mesélnek. (Még azzal együtt is élményszerűek ezek a beszámolók, hogy a sokszor egymást ismételgető, redundáns emlékekből a tulajdonságok valóságos garmadája gyűjthető ki: Klára néni ilyen is volt meg olyan is, sőt néha emilyen vagy amolyan – mint általában az emberek.)

Csakhogy az összegyűjtött emlékezések, sajtóanyagok és egyéb források rendszerezést és értelmezést igényelnének, és ezen a területen a szerző nem sok eredményt tud felmutatni. Néha már a kiindulásnál elhibázza, és olyan naiv hibákat követ el, amelyek szinte az olvasót hozzák zavarba. Mondjuk, rögtön a kötet legelején (20. o.), midőn Rotschild Klára édesapjának korabeli személyleírását idézi egy fogolykönyvből, és próba szerencse alapon értelmezi is azt: „álla: kerek borv [talán borvörös]”. Holott a rövidítés feloldása értelemszerűen: borotvált. Vagy amikor visszatérően és hosszan idéz, méghozzá bizonyító szándékkal, a Színházi Élet lelkesült hangvételű divatcikkeiből, azonban nem látszik tudni arról, hogy e közkedvelt lapban a legtöbb hasonló beszámoló mögött ilyen-olyan, hol hirdetéssel egybekötött, hol más jellegű pénzmozgás vagy egyéb nyomós érdekmozzanat állt. Vagy, amint szembesülvén Klára asszony kedvelt Cigi kutyájának ugyancsak világkorszakokon átívelő sajtójelenlétével, már-már komikus mértékű óvatosságot tanúsít: „elképzelhető, hogy több mint húsz évig boldogíthatta Klárát – kivéve, ha egymás után két Cigi is volt, mert ez sem zárható ki.” (156. o.)

Mindezek után talán már nem meglepő, hogy a történész szerző következtetései, vagy­is a Rotschild Klára meglepően töretlen pályafutásának rejtélyére adott magyarázatai, magyarázatkísérletei úgyszintén igencsak földszintesnek bizonyulnak. „Mert volt benne valami megfoghatatlan, valami plusz. Mert ő volt a korszak egyik »network-zsenije« (135. o.) – kockáztatja meg a következtetést Simonovics Ildikó, aki egy helyütt még a „Cherchez la femme!” közkeletű és oly mélyenszántó bölcsességét is kijátssza (129. o.), ezzel (is) megindokolva az egykori szalontulajdonos szocializmus kori újjászületését és nimbuszát. Pedig hát nem keresni, hanem kutatni kellene a nőt. Csak éppen félő, hogy a szakma most jó időre letudta a témával való foglalatoskodást, úgy ítélvén, hogy Rotschild Klárában mindössze egy könyv van. Ami végül is könnyen meglehet, de sajnos nem ez az az egy könyv.

Jaffa Kiadó, 2019, 311 oldal, 3999 Ft

 

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.