Nekem ráadásul gyengém a noir, mérhetetlenül vonz a műfaj atmoszferikusan könnyed szociográfiai pontossága, a pengeéles, aforisztikus nyelvhasználat és a társadalmi rétegeken átható éleslátás „szemcsés” realizmusa. A jó noirnak még azt is hajlamos vagyok elnézni, ha a bűnügyi történetszál mellett az olcsó szórakoztatás érdekében felvizezett románcos cselekménnyel könnyíti a műfaj komoly és komor cselekményét. A „Nagy könyv” ajánlójában Hemingwayt Chandlerrel szemben leértékelő Radnóti Sándorral együtt azt gondolom, hogy a műfaj legjobbjai színvonalukban és irodalmi-kulturális jelentőségükben képesek versenyre kelni a szépirodalmi szövegekkel, sőt, felülmúlni azokat. A műfaj nem tréfadolog, s egy olyan irodalmi közegben, mint az amerikai, ahol a műfaji próza és a lektűr minőségében egyébként is közelebb helyezkedik el az elitirodalmi alkotásokhoz, mint nálunk, s ahol folyamatosak a regiszterek közötti határátlépési kísérletek mindkét irányban, az olvasó, a rajongó, a kritikus szigorúbban ítéli meg még a műfaji próza darabjait is.
Christopher Moore, az egyszerű, ám egyben ambiciózus című Noir szerzője nem igazán mozog otthonosan a műfajban, hiszen eddigi művei elsősorban a fantasy, a horror vagy egyéb „spekulatív” műfajokba sorolhatók, ráadásul alaphangoltságuk is inkább komikus vagy abszurd. Így Moore-nak – hiába él a zsáner egyik otthonának számító Kaliforniában – komolyabb kirándulást kell tennie nyelvileg ahhoz, hogy ezzel az alapozással valami figyelemre méltót tegyen le az asztalra az igencsak telített piacon. A szerző legújabb könyve ráadásul historizáló darab: közvetlenül a második világháború utáni időszakba helyezi a történetet, s ez a forrásvidéken tett látogatás már a kötet elején, a szerzői jegyzetben, de később az Utószóban is magyarázkodásra kényszeríti. Egyrészt persze a túlpolitizált amerikai közegben kell a túlérzékenyített olvasóktól elnézést kérnie, hogy korabeli szereplőinek nyelvhasználata nem veszi figyelembe a későbbi polgárjogi mozgalmak politikai vívmányait. Másrészt a műfaji eltévelyedés miatt, amennyiben Moore a „huncut noir” kifejezéssel igyekszik körülírni, hová is lenne sorolható a Noir. A könyvet letéve hihetünk a szerzőnek, a Noir egyáltalán nem noir, „inkább Damon Runyon és Tapsi hapsi keresztezése, [sem]mint Raymond Chandleré és Jim Thompsoné”. A történet komikus-románcos: a törvénnyel és a háború logikája diktálta férfiassággal hadilábon álló csapos, Sammy és a hullámzó kedélyű hadiözvegy, Stilton szerelmi viszonyába keverednek a címben megjelölt műfaj kellékei. A kisstílű, félvilági alak a femme fatale helyett élete szerelmével találkozik, ám történetük beteljesülését hátráltatja néhány bűnös mellékkörülmény: egy elszabadult fekete mamba, néhány hulla és elrabolt örömlány, közelebbről meg nem határozott kormányügynökségek „sötét zsarui”, a felsőbb politikai osztály hedonista tobzódása a hatalom kéjében.
A „huncut noir” pedig már nem is noir: bár Moore igyekszik megteremteni a második világháborút követő korszak atmoszféráját, kísérletei igen ellentmondásos eredményre vezetnek. A politikai korrektség hiánya miatti mentegetőzést a PC-tudat történetileg indokolatlan visszavetítése kompenzálja: minden női szereplő fennen hangoztatja a háborúnak a nemi szerepekre gyakorolt hatását, majd az azt követő „visszacsapást”, s hogy ez milyen hatással volt az ő életére. Mintha San Francisco minden nőnemű lakója protofeminista tudattal lenne felruházva a negyvenes évek végén, s a mozgalom egyáltalán nem aludná a maga Csipkerózsika-álmát. Sammy legjobb barátai kínaiak és feketék, ő maga olasznak hazudja magát, s ez a multikulturális véd- és dacszövetség számolja fel a helyi fehér hatalom uralmát a szereplők élettörténete felett. Ez a rossz lelkiismeret írta cselekmény megpróbál komikus hatást kelteni, miközben segítségül hívja a politikai konteók kedvenc történeteit (1947 Rosswell éve). S ha ez nem lenne elég, a szöveg olyan ügyetlen formai kísérletekre ragadtatja magát, amelyek miatt maga is mentegetőzni kénytelen: Petey, a szégyenlős fekete mamba a huszadik fejezetben kénytelen bevallani, hogy ő a regény másodlagos elbeszélője, akit hamarosan ki is iktat egy kígyóhúgyra szomjas kínaiakat csemegéjükkel ellátni akaró mellékszereplő.
A Noirról mint szövegről sem sok jót lehet elmondani, hiszen Moore a közelébe sem jut a nyelvi kifinomultságnak ahhoz a szintjéhez, mely a legjobb noirok sajátja. A regény a műfaj irányába alulról érkező, hamvába holt amatőr csúcstámadásnak tűnik inkább, mint komoly megvalósítási-átírási kísérletnek, amelyek többsége – hogy csak kedvenceket említsek, Ellis Királyi hálószobákja vagy Pynchon Beépített hibája – inkább az elitirodalmi regiszterek felől érkezik.
A Noir teljes műfaj- és szereptévesztés. Ha nem ez a címe, a kezembe sem veszem.
Fordította Pék Zoltán. Agave Könyvek, 2018, 304 oldal, 3380 Ft
