Megjelent tehát egy igen vaskos és érdekes gyűjtemény. Minden szövegét (és minden szövege próza, közelebbről rövidpróza) nők írták, s az alcím szerint "a női szexualitásról", de azért - ennyit előre elárulok - nem mindig arról szól.
Ez önmagában is kivételes, izgalmas pillanat. Gondoljunk csak bele: milyen időközönként adnak ki nálunk (főként) kortárs magyar szerzőktől ilyen terjedelmes an-tológiát? Mikor látott napvilágot utoljára magyar írónők szövegeiből válogatás (szerkesztették az Artizánok, azaz Forgács Zsuzsa Bruria, Gordon Agáta, Bódis Kriszta)? És hány évet szoktunk várni, amíg irodalmi szövegeket tartalmazó könyv jelenik meg a női szexualitásról? És ez a három szempont - így együtt - mennyire magától értetődő, megszokott? S rögtön itt az elején hozzá kell tennem: sok (33) jeles szerző (és sok félamatőr, máshonnan érkező vagy pályakezdő) 56 műve között elég jó arányban találhatunk kitűnőe-ket. Meg - naná! - sok vackot is, ahogyan ez lenni szokott.
Tegyük föl azt, hogy ez a gyűjtemény a nők nemi vágyával foglalkozik - vonzó félreértelmezés ez az olvasóközönség kan egyedei számára, akik mindig is borzongó érdeklődéssel fordulnak az ilyen témák felé (sokszor azért, mert rossz tapasztalatok miatt kételkednek e vágy meglétében). Hát milyen is a női vágy? Hol otthonos és odaadó (Kupcsik Lidi), hol meg önző és élvhajhász (ugyancsak Kupcsik Lidi - ha volna a macsónak női megfelelője, akkor olyan). Sok nő persze, sajna, az ifjú, nyalka, deli legényekre vágyik. Viszont a magamfajta hímkritikusnak komoly megerősítést adnak azok a szövegek, amelyekből az derül ki: a női nemi vágy felkeltésére olykor elég annyi, ha
érdekes szaga
vagy finom érintése van a férfinak (András Hanna), vagy ha jókezű fogorvos az illető (Hidas Judit). Ilyenkor elandalodhat az ember. Ráadásul ezek az elbeszélések igen jók, a kevéssé ismert (vagy épp ismeretlen) szerzőktől egyenesen kellemes meglepetésnek számítanak.
Az előző bekezdés persze tűrhetetlenül macsó. Az ítélkezés férfias szempontból történik, és erősen benne van a beszélő én neme (történetesen hím). De hát meg lehet-e ettől szabadulnia a kritikusnak vagy az olvasónak? És megszabadulhat-e a nemtől meghatározott nézőponttól (írásmódtól, értékrendtől stb.) az író maga? Hol igen? Hol nem? Mivel próbálkozik valójában az, aki erre törekszik, és milyen sikerrel? És mindez vajon nem csak akkor jelent-e problémát, amikor "a másikkal" (a női írással mint másfajtával) kerülünk szembe? Az, hogy valaki férfi-e vagy nő, nem afféle járulékos, véletlenszerű tulajdonság, mint mondjuk a szem színe vagy a magasság (holott ebből is fakadhatnak életre szóló problémák, csakúgy, mint a nemből). Tehát az írás és olvasás nemi meghatározottsága kiiktathatatlan - tehát akkor nem kellene azt, amiről beszélünk, ivarodalomnak neveznünk?
A női írás elsősorban a férfi olvasónak teszi fel a kérdést, és ez a kérdés éppen akkor fogalmazódik meg, amikor az olvasóban tudatosul, hogy a "normális", "bevett" (tehát: férfi-)irodalom helyett mást olvas: nőket, jé, de izgi. Különösen így lehet ez, ha az írások a női szexualitásról szólnak. Értheti-e mindezt egy férfi? És kell-e igazodnia ehhez a megértéshez vagy értetlenséghez az írónőnek? Vagy hagyatkozzon csak a nők közös tudására (ha van ilyen)? Vagy éppen folytassa a hagyományt, amely kétségkívül férfias, a férfiakét? Kell-e másképp olvasnia/írnia a férfinak/nőnek?
Mindezen kérdésekre persze nem kapunk választ, de éppen ennek az antológiának az olvastakor érdemes őket valamilyen felszínes módon végiggondolni. Vajon ennyi írónő együtt talán mégiscsak kiad valamilyen egységes képet, valamilyen szabályt? Nem, dehogyis. Éppoly különbözőek, éppoly változatosan, sokféleképpen írnak, mintha 33 íróférfit tereltek volna egybe. És mi - legyünk bármilyen neműek vagy vonzalmúak - vajon másként olvassuk-e őket? Ki-ki maga döntse el.
Van a kötetnek négy fejezete, de azonkívül, hogy kellemesen tagolják a hatalmas korpuszt, túl nagy jelentőséget nem tulajdonítanék nekik. Külön kell rakni persze a régebbi szerzőket (Ady Csinszkáját, Szabó Lőrinc Korzáti Erzsébetét - viszont Harmos Ilona nem Kosztolányi miatt, Polcz Alaine nem Mészöly végett került ide, Zsámboki Mari pedig ki tudja, miért); nem árt az sem, ha a nem egészen prózaírók is egy kupacba kerülnek (személyes kedvencem a luddita Fiáth Titanilla, a felejthe-tő Bárdos Deák Ágnes és Nagy Kriszta Tereskova - de Erdős Virág miért itt van? És Kupcsik Lidi? Miért nincs itt Drozdik Orsolya?). A Vörös narancs című fejezetben talán a befutottabbak vannak? De akkor miért nincs ott Bódis Kriszta vagy Forgács Zsuzsa? De mindegy. Tekintsük a fejezeteket puszta tagolásnak, vagy ha valakinek mégis van valami ötlete, megoldásokat a kiadóba.
Névsorolvasásra se tér, se szükség. Mivel a magam álszent-tapintatos macsó módján sok rosszat nem szeretnék írni (hajaj, de tudnék!), hadd hívjam fel a figyelmet azokra (néhány fent említetten kívül), akik igazán tetszettek. Tóth Krisztina érdes, karcos és szellemes; Bán Zsófia címadó novellá-jának szépen és hosszan indázó mondatai magukkal rántanak, és ez nagyon jó. Radics Viktória első novellája figyelemre méltó, a többi kevésbé. Kapecz Zsuzsa első szövege kissé eltévedt itt: inkább kisregény, a novelláskötet olvasója türelmét veszti - méltánytala-nul. Persze kitűnő Forgács Zsuzsa Bruria a Sterogenolos gyönyörrel, és persze Bódis Kriszta főleg a Jó volttal meg az Írokkal, és Gordon Agáta leginkább a Túl közel, túl jóval. Kiváló Erdős Virágtól a Na ne (a változatosság kedvéért ez verssel indul, nehogy már olyan egyszerű legyen prózakötetről beszélni) és a háromrészes Anya, és Bozai Ágotától az Anyagmegmaradás. Lenyűgözően őszinte és finoman ironikus Harangi Andreának A reggeli című remek elbeszélése.
De szóval, hogy visszatérjek írásom elejéhez, nem a női vágyról van itt elsősorban szó. Bozai vagy Bódis említett prózái, de különösen Polcz Alaine szövege (meg sok más, például Pál Kata nem valami fényes műve) a szexualitásról mint szenvedésről, elszenvedett és gyűlölt kötelességről szól, az erőszak, a hatalom és az érzéketlenség terepén játszódik. Ez volna az egyik véglet. Ahol vágyról, harmóniáról szó sincs. Viszont Karafiáth Orsolya novellája arról tanúskodik, hogy alávetettnek és megalázottnak akár önként is lehet lenni; Rapai Ágnes szövege pedig arról, hogy szerepcsere is lehetséges,
a vadászó-hódító,
érzelemmentes szerepbe nő is kerülhet, lehet ekként csaknem úgy bánni a férfival, ahogyan a férfiak szoktak a nőkkel. És hát, végső soron, a másik végleten ott van a vágy meg a harmónia. Meg ott van a nőiség maga, mindenféle szexualitástól függetlenül (Kosztolányiné gonosz kis jegyzetei itt csak mint nőportrék - még inkább mint írófeleség-portrék - szerepelnek, a nemiséghez alig van közük, ahogyan Erdős Virág harmadik írásának sem, például).
Itt vannak tehát ezen a sok-sok lapon a nők, amint megmutatják magukat, ki a foguk fehérjét, a lólábat a zsákból. Mi látszik mindebből? A nőiség? A szexualitás? Nagy dobás? A pocsolyába? Vagy csak a dolgok normális menete? Ugyan már - miért éppen egy férfinak kelljen minderre válaszolnia? Vagy éppen neki kellene?
A Nemlétező Női Irodalom Kitakart Psyché sorozata; Jonathan Miller Kiadó, 2005, 671 oldal 3180 Ft
