Magyar Narancs: Miért éppen egy minden tekintetben távoli, isten háta mögötti 14. századi falut választottál regényed fő helyszínéül? Egy elszánt kathar pásztor, Pierre Maury a Pireneusokban - mi lehet az ő sorsában átélhető a mai kor emberének?
Esze Dóra: Rengeteg a közös nevező. A Montaillou nevű falut egy Emmanuel LeRoy Ladurie nevű francia történész kutatta fel és adta vissza a világnak a hetvenes években, azelőtt a kutya sem tudott róla. Hatalmas monográfiáját tíz évvel ezelőtt egy könyvtárban adták a kezembe azzal, hogy amit Ladurie Montaillou-ja nem tud a középkorról, az nincs is. Szerintem éppen nem, mert Montaillou-nak az a lényege, hogy semmi tipikus középkorit nem hoz. Montaillou-t egyébként sokkal inkább regényfigurának érzem, mint színhelynek.
MN: Mi az, ami így megfogott benne?
ED: Montaillou fordítva ül a lovon. A katharok életmódja az ókorra hasonlít, a gondolkodásmódjuk azonban elképesztően modern. Hátborzongató tehetséggel nyúltak demokráciához és szabadsághoz. Nem ismerték a kereket, nem értették, mire való a pénz. Prímán működött az a jó kis cserekereskedelem, a faluban körbejárt összesen talán három fazék. Ám Montaillou már a 13. században mindkét irányban ismerte a társadalmi mobilitást, léteztek csonka családjaik, éltek itt szinglik, volt női öntudat, volt válás, voltak elkergetett férjek és hatalmas gyerekkultusz, ami még évszázadokon át színtiszta anakronizmus Európában. Akármikor megmondták a véleményüket a hatalomnak is, semmit nem adtak a merev tekintélyelvre, és közben ez nem jelentett, mert nem jelenthetett lazázást. Néha belehaltak, nem bánták.
MN: Azt gondoltam, az okcitán nyelvhez való viszonyod volt a vonzódás alapja, szép számmal akadnak ugyanis nyelvi okfejtések a regényben.
ED: Az okcitánnal még francia szakos koromban találkoztam, de akkor nem hagyott bennem mély nyomot. Most, írás közben néztem utána annyira, amennyire a net engedi, ez viszont nem teljesítmény. Muzeális tárgy számomra, de annak varázslatos.
MN: Minden szereplő valósan létezett az 1300-as évek elején?
ED: Igen. És a többi részben sem igen találtam ki semmit. A ma játszódó kenterbeveri mesék (ez a könyv alcíme - a szerk.) is mind megtörténtek. Többségükben nem velem, ilyen egy enyveskezű mesterség ez.
MN: Az olvasóban felvetődik, hogy az író szándéka egyfajta kísérletezés volt: hány stílus fér meg egy művön belül, meddig lehet tágítani a kifejezés spektrumát?
ED: Valószínűleg mindannyiunknak újra meg újra ki kell találnunk magunkat írás közben. A betétnovelláknál valóban nagy szükségem volt jól elkülönülő, más-más funkcióban működő tónusokra. Hogy finoman fejezzem ki magam, nem én vagyok a legügyesebb novellista, így hát rövid szövegekben ott segítek magamon, ahol tudok. Állandóan csalok, tulajdonképpen végig regénytechnikai megoldásokkal élek. Ha a beszédmód kisikít a szövegből, de közben valahogy rafináltan mégis azt juttatja célba, ami a szövegből kimarad, az nyilván megkönnyíti a helyzetemet. A könyv magát írta ilyenre, magát igazolta utólag. Mielőtt anya lettem, kizárólag regényt és újságcikket írtam, ám amikor a gyerekeim megszülettek, új műfaji kanyarokba csúsztam bele. Ezzel a kötettel tértem vissza ahhoz, amit a magam regényírói feladatairól gondolok.
MN: "Titok ezért nincs. Egy kathar nem tudja, mi a hazugság. Soha nem jutna eszébe valótlant állítani" - áll a könyv fülszövegében. A tisztaság, őszinteség kulcskérdése a regénynek.
ED: Ha az ember torkára lépnek, az ellenállásnál vagy a győzelemnél fontosabb, ha kiáll magáért olyankor is, amikor ez nem változtat a lényegen, ha végül veszít. Mindent felülír, hogy tükörbe tudsz nézni. Pierre Maury igaz ember, miközben ez egyáltalán nem érdekli. Tényleg csak egy névtelen pásztor, aki hétszáz évvel ezelőtt úgy ismerte a katalán legelőket, mint a tenyerét.
MN: Ellentétben a regény egy másik szálával, a glossy magazin szerkesztőségének világával, ahol alig hallasz egy igaz szót.
ED: Két glossynál dolgoztam életemben, az egyik nagyon felnőtt-társaság volt, a másik nagyon nem. Az egyik Woody-filmben hangzik el, hogy amiről nem tudunk, az nem fáj, csak megöl. De hát minden öl, ami hamis, legfeljebb cukrozva. Én nem bánnám, ha például a közösségi jelenlétünket egész pályásan elöntő álbölcsesség-áradatnak, sziruphömpölynek és irtóztató helyesírási bűnözésnek az lenne a summázata, hogy szuper, most akkor telítődtünk a mesterséges gyerekkor kipárnázott kényelmével, mától inkább menjünk szembe az árral. Ha ezt egy regénynyel képviselni tudom, az jó.
MN: Ha egy nőnek ekkora élete van, nyolcórás állása, két gyermeke és írói karrierje, az segít abban, hogy ne maradjon le önmagáról?
ED: Szerintem már mindannyian több tucat cikket olvastunk arról, hogy multitasking nem létezik, csak nagyon gyors váltogatás. Valójában nálam is ide-oda csúsznak a hangsúlyok a feladat szerint. A gyerekek kivétel, ők mindennél mérhetetlenül fontosabbak. De azért eléggé szerelmes vagyok az írásba is. Engem mindig arra neveltek, hogy a nehezebb utat válasszam, hogy ne féltsem, ne kíméljem magamat. Az egyik kisfiam a hét végén kiborult gyakorlás közben, de meg lehetett vele beszélni, hogy a hegedű a világ egyik legnehezebb hangszere, viszont minden, amire az életben szükségünk van, amitől várhatunk valamit, és amit jó nekünk szeretni: nehéz. Tanulni nehéz, írni nehéz, olvasni nehéz, focizni nehéz, énekelni nehéz, egymással szépen bánni nehéz. Minden nehéz, ami megéri.
Kritikánkat lásd a Visszhang rovatban!
