KÖNYVMELLÉKLET - Interjú

„Nekem túl kulturált”

Kalapos Éva Veronika író

Könyv

Versekkel indult, zenélt, dolgozott színészként is, aztán az ifjúsági regényeivel lett ismert. Nem hagylak itt című új ifjúsági disztópiájában ellenzéki fiatalok kört alakítanak, és egymást okítják. E kötet kapcsán beszélgettünk a kultúra szerepéről, a fiatalok bátorságáról és a művészet erejéről is.

Magyar Narancs: Vannak könyveid Kalapos Éva néven is. Miért a két szerzői név?

Kalapos Éva Veronika: A magyarázat egyszerűen annyi, hogy az előző kiadómmal frappánsabbnak találtuk a rövidebb verziót. Nekem viszont a Veronika a nevem szerves része, mivel a családi legendárium szerint eredetileg csak Kalapos Veronikának hívtak volna, de anyukám annyira kimerült volt a szülés után, hogy amikor a gyerek nevét kérdezték, akkor a sajátját, az Évát vágta rá. Így lettem – és most már íróként is maradok – Kalapos Éva Veronika.

MN: Minden könyved következetesen, sokszor filmes módszerekkel épül fel; a színházi tapasztalataid segítenek ebben?

KÉV: Talán ezt a részét élvezem a legjobban az írásnak, ezért is a kedvenc műveim egyike Raymond Carver Katedrális című novellája: ahogyan a szövegbeli katedrális „felépül” a papíron, úgy épülnek egymásra a történet és a szereplők rétegei is. Szeretem felépíteni a szöveg vázát, ami nálam részben ösztönös; nem használok dokumentumot vagy white­boardot, a figurákból indulok ki, ők húzzák fel maguk köré a világot, amiben mozognak.

MN: Szlenget alig találni a könyveidben, noha ifjúsági munkáknál a szerzők sokszor szeretik.

KÉV: Nemrég voltam a Lauderben egy író-olvasó találkozón, és a gyerekekkel együtt nevettünk azon, hogy milyen hülyén hangzana tőlem, ezáltal pedig a hőseimtől egy slay, rizz vagy skibidi, miközben persze igyekszem követni a szlenget. Tudom, hogy mit jelentenek a szavak, de nem volna hiteles használnom ezeket, mivel a való életben sem szoktam, és csak egy erőlködő néni lennék az olvasóim szemében. Ami a vulgaritásokat illeti, nem hiszem, hogy az átlagosan 12 év feletti olvasók tőlem hallanának először ilyesmit, és ha a világ, amelyet felvázolok, durva, annak durva nyelve is kell, hogy legyen. Szeretem viszont a vulgáris kifejezések nyerseségét egyfajta lírai nyelvvel enyhíteni, ez talán a sok Martin McDonagh-darab eredménye lehet, ebben ő az egyik legjobb.

MN: Felnőttként hogyan helyezkedsz bele a fiatalabb korosztályok érzéseibe?

KÉV: Még jól emlékszem a kamaszkoromra, mert családilag elég megterhelő volt. Az ilyen időszakok mélyen belénk ivódnak. Feszült, szorongó, állandóan valami kreatív dologgal molyoló tinédzser voltam, nagyon erős igaz­ság­érzettel, kifelé viszont magabiztosnak mutattam magam. Amennyire látom, ez szinte minden tizenévesre igaz, ami megkönnyíti az azonosulást, ráadásul borzasztóan szeretem is őket. Szeretem, hogy le tudom olvasni az arcukról sokszor a reakciójukat, ha kedvelnek, ha unnak, ha idegesítem vagy lelkesítem őket. A felnőttek itthon túl udvariasak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.