„Nekem túl kulturált”

Kalapos Éva Veronika író

Versekkel indult, zenélt, dolgozott színészként is, aztán az ifjúsági regényeivel lett ismert. Nem hagylak itt című új ifjúsági disztópiájában ellenzéki fiatalok kört alakítanak, és egymást okítják. E kötet kapcsán beszélgettünk a kultúra szerepéről, a fiatalok bátorságáról és a művészet erejéről is.

Magyar Narancs: Vannak könyveid Kalapos Éva néven is. Miért a két szerzői név?

Kalapos Éva Veronika: A magyarázat egyszerűen annyi, hogy az előző kiadómmal frappánsabbnak találtuk a rövidebb verziót. Nekem viszont a Veronika a nevem szerves része, mivel a családi legendárium szerint eredetileg csak Kalapos Veronikának hívtak volna, de anyukám annyira kimerült volt a szülés után, hogy amikor a gyerek nevét kérdezték, akkor a sajátját, az Évát vágta rá. Így lettem – és most már íróként is maradok – Kalapos Éva Veronika.

MN: Minden könyved következetesen, sokszor filmes módszerekkel épül fel; a színházi tapasztalataid segítenek ebben?

KÉV: Talán ezt a részét élvezem a legjobban az írásnak, ezért is a kedvenc műveim egyike Raymond Carver Katedrális című novellája: ahogyan a szövegbeli katedrális „felépül” a papíron, úgy épülnek egymásra a történet és a szereplők rétegei is. Szeretem felépíteni a szöveg vázát, ami nálam részben ösztönös; nem használok dokumentumot vagy white­boardot, a figurákból indulok ki, ők húzzák fel maguk köré a világot, amiben mozognak.

MN: Szlenget alig találni a könyveidben, noha ifjúsági munkáknál a szerzők sokszor szeretik.

KÉV: Nemrég voltam a Lauderben egy író-olvasó találkozón, és a gyerekekkel együtt nevettünk azon, hogy milyen hülyén hangzana tőlem, ezáltal pedig a hőseimtől egy slay, rizz vagy skibidi, miközben persze igyekszem követni a szlenget. Tudom, hogy mit jelentenek a szavak, de nem volna hiteles használnom ezeket, mivel a való életben sem szoktam, és csak egy erőlködő néni lennék az olvasóim szemében. Ami a vulgaritásokat illeti, nem hiszem, hogy az átlagosan 12 év feletti olvasók tőlem hallanának először ilyesmit, és ha a világ, amelyet felvázolok, durva, annak durva nyelve is kell, hogy legyen. Szeretem viszont a vulgáris kifejezések nyerseségét egyfajta lírai nyelvvel enyhíteni, ez talán a sok Martin McDonagh-darab eredménye lehet, ebben ő az egyik legjobb.

MN: Felnőttként hogyan helyezkedsz bele a fiatalabb korosztályok érzéseibe?

KÉV: Még jól emlékszem a kamaszkoromra, mert családilag elég megterhelő volt. Az ilyen időszakok mélyen belénk ivódnak. Feszült, szorongó, állandóan valami kreatív dologgal molyoló tinédzser voltam, nagyon erős igaz­ság­érzettel, kifelé viszont magabiztosnak mutattam magam. Amennyire látom, ez szinte minden tizenévesre igaz, ami megkönnyíti az azonosulást, ráadásul borzasztóan szeretem is őket. Szeretem, hogy le tudom olvasni az arcukról sokszor a reakciójukat, ha kedvelnek, ha unnak, ha idegesítem vagy lelkesítem őket. A felnőttek itthon túl udvariasak.