Könyv

"Nem kell mosás" - Márai Sándor: Hallgatni akartam

  • Kőrizs Imre
  • 2013.08.24 14:04

Könyv

false

Márai hagyatéka 1997-ben került haza Szigeti Jenő irodalomtörténész kezdeményezésére, a feldolgozást pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum vállalta, amely nemzetközi sajtótájékoztatót is szervezett az alkalomra - csakhogy a küldemény fennakadt a vámon. A reptér akkori vámparancsnoknője ugyanis - kitűnő irodalmi érzékkel - felismerte a hagyaték dologi értékét, és a küldeményre ennek megfelelően magas vámtételt szabott ki. Szigeti Jenőék a váratlan helyzetben a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokát is elérték, de a nemrég elhunyt Arnold Mihály, nem akarva átnyúlni beosztottja feje fölött, vonakodott mérsékelni az összeget. Fölösleges százezrei viszont senkinek sem voltak, természetesen a múzeumnak sem. A patthelyzetet egy kreatív ötlet, a küldemény besorolásának megváltozatása oldotta fel. Így történt, hogy néhány forint lerovása után a hagyaték végül mégis átléphette a határt, a magyar irodalom és a vele szövetséges vámosok örök dicsőségére - papírhulladékként.

A dobozokból azóta igazi kincseket adtak ki, mindenekelőtt és sok kötetben A teljes naplót, amely jelenleg 1969-nél tart, a Szabadulás című regényt, illetve az idei könyvhétre a Hallgatni akartam címmel megjelent kötetet. Ez utóbbi - mint az utószóból kiderül - nem más, mint amit Márai a naplóiban egy darabig az Egy polgár vallomásai harmadik részének nevezett, pontosabban annak első két fejezete. Ezt írta róla 1949-ben: "Nem engedem külföldi nyilvánosság elé, nem akarom, hogy ezt a szomorú vallomást, a magyarságnak ezt a vádiratát idegenek is olvassák."

Nyilván ennek a sajátos amputációnak tudható be, hogy az elemző, elmélkedő könyv vége kissé lóg a levegőben. A szöveg utolsó ötöde ugyanis két portré: Bárdossy Lászlóé (aki londoni ügyvivőként elég jó benyomást tett Máraira, pontosan tudta például, hogy Maugham - ellentétben Virginia Woolffal - "csak majdnem-egészen-jó-író") és Bethlen Istváné (Márai szemében ő volt a Horthy-korszak talán egyetlen igazi államférfija). A kétkötetes Egy polgár vallomásai második része 1934-ben ér véget az apa halálával, a most kiadott kézirat folytatásán alapuló, de már a szerző életében megjelent Föld, föld!... című memoár pedig 1944 Sándor napján kezdődik, azon a napon, amelynek éjszakáján a németek megszállták Magyarországot. A tízévnyi hézagnak tehát a Hallgatni akartam mintegy a felét tölti ki, de a nagyobb és fontosabb felét, minthogy az Anschluss napján kezdődik.

Vagyis Márai az újonnan megjelent könyvben is azt a Vallomások és a Föld, föld!... lapjairól ismert fogást alkalmazza, hogy a cselekmény fordulatait a történelem egy-egy kitüntetett napjához rendeli hozzá. Az író tehát 1938. március 12-én is felkel, megissza reggeli narancslevét, elmegy fürdőbe, utána sétálni a Várba, megírja készülő regényének szokás szerint egyetlen kéziratoldalát, majd bemegy a Pesti Hírlap szerkesztőségébe. Itt értesül a hírről. A dolog jelentőségét nem látja át rögtön, de a baljós jeleket regisztrálja: "Nem kell mosás. [...] Holnap odébb megyünk" - hallja például a garázsban, ahol maga is parkol, egy bécsi rendszámú autó menekülő vezetőjének a szájából. (Ami a Hallgatni akartam stílusát illeti, ez letisztultabb a Vallomásokénál, amelynek egyes mondatai szinte Rejtő Jenő-i léptékben frivolak, és akár Csülök vallomásaiban is szerepelhetnének: "Tavasz elején megházasodtam. Rendkívül komolyan fogtam fel családfői kötelességeimet. Mindenekelőtt, hosszas tűnődés után, vettem egy cipőszekrényt.")

A Hallgatni akartamban Márai elkészíti a Horthy-rendszer "neobarokk fasizmusának" mérlegét, és ezzel mintha a korszak mai szerecsenmosdatását kísérő vitában is leadná posztumusz szavazatát. Megfontolandó, amit "a trianoni békeszereződés elhibázott rendelkezéseit" követő, tragikusan zsákutcás revíziós politikáról vagy a meghalni a haláltáborokba és az orosz frontra küldött magyarokról ír. "Zsidó nem lehet törpe" - ezzel a mondattal jellemzi például a jogfosztó törvények hatályát, mármint azt a helyzetet, hogy kifogástalannak minősülő pedigré nélkül nem lehetett elhelyezkedni még cirkuszban sem. Arról pedig, hogy a háború után "a jobboldali társadalom úgy érezte, a kommunisták jogfosztása igazolja az ő múltbeli bűneit", azt írja: "Ez a gonosz és tragikus tévedés talán a legmélyebb erkölcsi bukás, amelyben a magyar kispolgári és polgári társadalom ez évtized során elmerült."

A legemlékezetesebb részek talán mégis a visszacsatolt Felvidék magyarjainak csalódásáról szólnak, akik a csehszlovák időkben a Horthy-rendszernél sokkal fejlettebb demokrácia közegében éltek - ha nem is teljes értékű állampolgárként -, egészen addig, míg a visszacsatolás után saját bőrükön tapasztalták meg az anyaországból érkezett hivatalnokok (az "anyások") megalázó viselkedését. Ezek a tapasztalatok egyébként nem teljesen ismeretlenek az irodalomban: Jakab István tanulmánya (Zempléni Múzsa, 2011/3.) teljes összhangban van Márai diagnózisával. Jakab Amerikát megjárt nagyapja is kijelentette, hogy örül a visszacsatolásnak, csak annak nem, hogy "ehhez a Magyarországhoz kerülünk vissza". Arra a vádra, hogy ő akkor nem is igazi magyar, felidézte, hogy annak idején rögtön hazajött Amerikából, amikor meghallotta, hogy "a területet elfoglalták a cseh legionisták", pedig már csak egy hónap hiányzott az amerikai nyugdíjjogosultságához. Vitapartnere aztán néhány hónap múlva maga is visszakozott - "nem ilyen magyarokat vártunk" -, látva az "anyások" magatartását, akik mindenkit, akinek szemet szúrt szinte gyarmattartói arcátlanságuk, "felvidéki kommunistának" bélyegeztek.

"A halottak mostanában sokat és jól írnak" - fogalmazott Márai egykor, Kosztolányi és Krúdy hagyatékból kiadott vagy napilapokban elszórt cikkeiből összeállított köteteivel kapcsolatban. Minden okunk megvan rá, hogy megállapításának érvényét az ő posztumusz munkásságára is kiterjesszük.

Szerkesztette: Mészáros Tibor. Helikon Kiadó, 2013, 184 oldal, 2990 Ft

Neked ajánljuk