Könyv

"Nem kell mosás" - Márai Sándor: Hallgatni akartam

Könyv

false

Márai hagyatéka 1997-ben került haza Szigeti Jenő irodalomtörténész kezdeményezésére, a feldolgozást pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum vállalta, amely nemzetközi sajtótájékoztatót is szervezett az alkalomra - csakhogy a küldemény fennakadt a vámon. A reptér akkori vámparancsnoknője ugyanis - kitűnő irodalmi érzékkel - felismerte a hagyaték dologi értékét, és a küldeményre ennek megfelelően magas vámtételt szabott ki. Szigeti Jenőék a váratlan helyzetben a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokát is elérték, de a nemrég elhunyt Arnold Mihály, nem akarva átnyúlni beosztottja feje fölött, vonakodott mérsékelni az összeget. Fölösleges százezrei viszont senkinek sem voltak, természetesen a múzeumnak sem. A patthelyzetet egy kreatív ötlet, a küldemény besorolásának megváltozatása oldotta fel. Így történt, hogy néhány forint lerovása után a hagyaték végül mégis átléphette a határt, a magyar irodalom és a vele szövetséges vámosok örök dicsőségére - papírhulladékként.

A dobozokból azóta igazi kincseket adtak ki, mindenekelőtt és sok kötetben A teljes naplót, amely jelenleg 1969-nél tart, a Szabadulás című regényt, illetve az idei könyvhétre a Hallgatni akartam címmel megjelent kötetet. Ez utóbbi - mint az utószóból kiderül - nem más, mint amit Márai a naplóiban egy darabig az Egy polgár vallomásai harmadik részének nevezett, pontosabban annak első két fejezete. Ezt írta róla 1949-ben: "Nem engedem külföldi nyilvánosság elé, nem akarom, hogy ezt a szomorú vallomást, a magyarságnak ezt a vádiratát idegenek is olvassák."

Nyilván ennek a sajátos amputációnak tudható be, hogy az elemző, elmélkedő könyv vége kissé lóg a levegőben. A szöveg utolsó ötöde ugyanis két portré: Bárdossy Lászlóé (aki londoni ügyvivőként elég jó benyomást tett Máraira, pontosan tudta például, hogy Maugham - ellentétben Virginia Woolffal - "csak majdnem-egészen-jó-író") és Bethlen Istváné (Márai szemében ő volt a Horthy-korszak talán egyetlen igazi államférfija). A kétkötetes Egy polgár vallomásai második része 1934-ben ér véget az apa halálával, a most kiadott kézirat folytatásán alapuló, de már a szerző életében megjelent Föld, föld!... című memoár pedig 1944 Sándor napján kezdődik, azon a napon, amelynek éjszakáján a németek megszállták Magyarországot. A tízévnyi hézagnak tehát a Hallgatni akartam mintegy a felét tölti ki, de a nagyobb és fontosabb felét, minthogy az Anschluss napján kezdődik.

Vagyis Márai az újonnan megjelent könyvben is azt a Vallomások és a Föld, föld!... lapjairól ismert fogást alkalmazza, hogy a cselekmény fordulatait a történelem egy-egy kitüntetett napjához rendeli hozzá. Az író tehát 1938. március 12-én is felkel, megissza reggeli narancslevét, elmegy fürdőbe, utána sétálni a Várba, megírja készülő regényének szokás szerint egyetlen kéziratoldalát, majd bemegy a Pesti Hírlap szerkesztőségébe. Itt értesül a hírről. A dolog jelentőségét nem látja át rögtön, de a baljós jeleket regisztrálja: "Nem kell mosás. [...] Holnap odébb megyünk" - hallja például a garázsban, ahol maga is parkol, egy bécsi rendszámú autó menekülő vezetőjének a szájából. (Ami a Hallgatni akartam stílusát illeti, ez letisztultabb a Vallomásokénál, amelynek egyes mondatai szinte Rejtő Jenő-i léptékben frivolak, és akár Csülök vallomásaiban is szerepelhetnének: "Tavasz elején megházasodtam. Rendkívül komolyan fogtam fel családfői kötelességeimet. Mindenekelőtt, hosszas tűnődés után, vettem egy cipőszekrényt.")

A Hallgatni akartamban Márai elkészíti a Horthy-rendszer "neobarokk fasizmusának" mérlegét, és ezzel mintha a korszak mai szerecsenmosdatását kísérő vitában is leadná posztumusz szavazatát. Megfontolandó, amit "a trianoni békeszereződés elhibázott rendelkezéseit" követő, tragikusan zsákutcás revíziós politikáról vagy a meghalni a haláltáborokba és az orosz frontra küldött magyarokról ír. "Zsidó nem lehet törpe" - ezzel a mondattal jellemzi például a jogfosztó törvények hatályát, mármint azt a helyzetet, hogy kifogástalannak minősülő pedigré nélkül nem lehetett elhelyezkedni még cirkuszban sem. Arról pedig, hogy a háború után "a jobboldali társadalom úgy érezte, a kommunisták jogfosztása igazolja az ő múltbeli bűneit", azt írja: "Ez a gonosz és tragikus tévedés talán a legmélyebb erkölcsi bukás, amelyben a magyar kispolgári és polgári társadalom ez évtized során elmerült."

A legemlékezetesebb részek talán mégis a visszacsatolt Felvidék magyarjainak csalódásáról szólnak, akik a csehszlovák időkben a Horthy-rendszernél sokkal fejlettebb demokrácia közegében éltek - ha nem is teljes értékű állampolgárként -, egészen addig, míg a visszacsatolás után saját bőrükön tapasztalták meg az anyaországból érkezett hivatalnokok (az "anyások") megalázó viselkedését. Ezek a tapasztalatok egyébként nem teljesen ismeretlenek az irodalomban: Jakab István tanulmánya (Zempléni Múzsa, 2011/3.) teljes összhangban van Márai diagnózisával. Jakab Amerikát megjárt nagyapja is kijelentette, hogy örül a visszacsatolásnak, csak annak nem, hogy "ehhez a Magyarországhoz kerülünk vissza". Arra a vádra, hogy ő akkor nem is igazi magyar, felidézte, hogy annak idején rögtön hazajött Amerikából, amikor meghallotta, hogy "a területet elfoglalták a cseh legionisták", pedig már csak egy hónap hiányzott az amerikai nyugdíjjogosultságához. Vitapartnere aztán néhány hónap múlva maga is visszakozott - "nem ilyen magyarokat vártunk" -, látva az "anyások" magatartását, akik mindenkit, akinek szemet szúrt szinte gyarmattartói arcátlanságuk, "felvidéki kommunistának" bélyegeztek.

"A halottak mostanában sokat és jól írnak" - fogalmazott Márai egykor, Kosztolányi és Krúdy hagyatékból kiadott vagy napilapokban elszórt cikkeiből összeállított köteteivel kapcsolatban. Minden okunk megvan rá, hogy megállapításának érvényét az ő posztumusz munkásságára is kiterjesszük.

Szerkesztette: Mészáros Tibor. Helikon Kiadó, 2013, 184 oldal, 2990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.