"Kit érdekel a háttértörténet!" - Elmore Leonard író

Könyv

"Hogy mégis mennyire jó ez a regény? Azt hiszem, elég annyit mondanom, hogy pénzt adtam ki érte." Stephen Kingtől származnak e szavak, és a Glanc című regényt dicsérik, de Quentin Tarantino sem kisebb rajongója Leonardnak: első adaptációját, a Jackie Brownt az író Rum Punch című regényéből készítette. A Szóljatok a köpcösnek!, a Mint a kámfor vagy A törvény embere című tévésorozat sem jöhetett volna létre Leonard regényei és a bennük szereplő alvilági kiválóságok nélkül. A 85 éves, több mint negyvenregényes írót szűkebb pátriájában, Detroitban értük utol telefonon.

Magyar Narancs: Mindennap ír?

Elmore Leonard: Amikor benne vagyok egy regényben, nem telik el úgy nap, hogy ne írnék. Kézzel írok, s ha összegyűlik néhány oldalra való, azt legépelem. Három oldal a napi adagom, ennyire futja manapság, régebben gyorsabban ment. Bevett szokásom, hogy reggelente, mielőtt elkezdek írni, beleolvasok valamelyik régebbi könyvembe, hogy felvegyem a szöveg, a saját szövegem ritmusát. Néhány nap múlva kezdem a következő könyvemet, s nemrég fejeztem be egy másikat: Raylan Givens történetét írtam tovább (a több regényben is megörökített rendőrbíró alakját a Justified - A törvény embere című tévésorozat tette ismertté - K. G.). Elég jól fut a sorozat szekere, a harmadik évadra is érkezett megrendelés, úgyhogy könnyen lehet, hogy van még egy könyv a fickóban.

false

MN: És az, amibe néhány nap múlva kezd?

EL: Nagy kedvet érzek egy westernhez. Idejét se tudom, mikor írtam utoljára westernt. Illetve dehogyisnem tudom, mintegy harminc éve, 1979-ben jelent meg az utolsó.

MN: Az ötvenes években kezdtek megjelenni az írásai, akkortájt csak úgy ontotta a westerneket...

EL: Ha jól számolom, nyolc westernregényem jelent meg az ötvenes években, plusz az aprólék: még vagy további harminc novellát, rövid westerntörténetet is papírra vetettem. Utóbbiak a műfajra szakosodott magazinokban jelentek meg, olyanokban, mint a 10 Story Western Magazine vagy a Dime Western Magazine. Ezek ponyvamagazinok voltak, nem is a legrosszabbak, fizetés tekintetében is a jobbak közé számítottak. Szavanként 2 centet fizettek, s minthogy a történetek úgy 5000 szó körül voltak, egy százast is meg lehetett velük keresni.

MN: Mindezt úgy, hogy közben munkába járt.

EL: Reggel ötkor keltem, két órán át írtam, majd bementem dolgozni. A reklámiparban robotoltam. Chevrolet-hirdetéseket írtam személy- és teherautóra. Hét évig bírtam, aztán hagytam a fenébe az egészet. Íróként az égvilágon semmit sem profitáltam belőle; csupa derűs, barátságos dolgot kellett írni, az meg, mint tudja, nem az én világom.

MN: A westerntörténeteket rendelésre írta?

EL: Volt egy ügynököm, de nem nagyon szólt bele a dolgomba, csupán annyit kért, hogy ha lehet, hanyagoljam a határvidéket. Ami alatt a mexikói-amerikai határt kellett érteni. Hogy miért volt ajánlatos elkerülni a határt, ma sem tudom. Én nagyon is bírtam az errefelé játszódó történeteket, a határon rendszeresen átkelő apacsokról és a mexikói banditákról szóló sztorikat. Írtam szakadatlan, és próbáltam eladni a történeteimet. A The Saturday Evening Post, az Argosy vagy a Collier's magazinok voltak a fő vevőim. Az Argosy nem is fizetett rosszul. A ponyvapiacról éltem. A pénz ugyan nem volt sok, de semmi sem maradt fiókban, mind megvették, amit írtam. A 3:10 to Yumáért (1957-ben és 2007-ben is megfilmesítették, utóbbit Börtönvonat Yumába címmel adták a mozik - K. G.), ami 4500 szó volt, 90 dollárt kaptam. Aztán megvették filmnek, azért viszont már négyezret fizettek.

false

MN: Bírta a korabeli hollywoodi westerneket?

EL: Az ötvenes évek végén tele volt a tévé westernekkel, elég nehéz volt megkülönböztetni egyiket a másiktól. Mindegyik ugyanúgy végződött: áll a jó meg a rossz egymással szemben a főutcán, farkasszemet néznek, majd pisztolyt rántanak. Blődség az egész, alig hiszem, hogy ilyesmi akár egyszer is előfordult a vadnyugaton. Én másfajta westerneket írtam, Hollywood pedig fantáziát látott bennük. Az Hombre és a Valdez is Coming is elkelt, előbbit Paul Newmannel, utóbbit Burt Lancasterrel csinálták meg, nem is rosszul. (A hallgatag embert 1967-ben, a Valdez közeleget 1971-ben mutatták be - K. G.). Az utolsó westernem a Gunsights volt, azt 79-ben írtam, de nem készült film belőle.

MN: Miét hagyott fel végleg a műfajjal?

EL: A műfaj hagyott fel velem, kiment a divatból. És vele együtt a westernmagazinok is. Úgyhogy ráálltam a krimikre. Ami csak annyiban jelentett újdonságot, hogy míg korábban nem létező vagy réges-rég elfeledett városokról, településekről írtam, ami elég nagy szabadságot adott, addig mostantól olyan helyszíneket kellett leírnom, amelyek szem előtt voltak, amiket mindenki ismert. Ezt leginkább azzal hidaltam át, hogy mindig a szereplők szemszögéből ismertettem a látottakat, így az olvasó azt kapja, amit és ahogy a karakterek látnak maguk körül. Ha valami nem tetszik egy szereplőmnek, az az ő problémája, nem az íróé, mosom kezeimet.

MN: Detroit meghatározó helyszíne lett bűnügyi regényeinek. Jóban van a helyi rendőri erőkkel?

EL: Legalább hat regényem, ha nem több, a detroiti gyilkossági csoport berkeiben játszódik. A Detroit News felkért egyszer, valamikor a hetvenes évek végén, hogy írjak nekik a gyilkosságiakról; összeismertettek a hetes számú osztag embereivel, s legalább három hetet töltöttem velük. Ez volt az első alkalom, hogy részleteiben is megismertem a nyomozók munkáját. Együtt ültem velük a kapitányságon, hallgattam, hogyan beszélnek, jól kijöttünk egymással. Igyekeztem később hűen visszaadni azt a fajta száraz humort, ami oly jellemző volt a gyilkosságiakra. Ha bejött egy hívás, hogy gyilkosság történt a városban, magukkal vittek a tetthelyre is. Mondanom se kell, rettenetesen élveztem, egy író ennél jobbat nem kívánhat. A kapcsolat a mai napig megmaradt, s bár az anyaggyűjtés nagy részét ma már a munkatársam végzi, azért el-eljárok a nyomozókhoz, csak hogy lássam, mi új van a nap alatt.

MN: A rendőrségen kívül hova járt anyagot gyűjteni?

EL: 79 óta rendszeres látogatója vagyok a hullaháznak. El sem tudja képzelni, hogy a régi hullaház hogy festett; hullák egymás hegyén-hátán, halottak mindenhol, az asztalokon kiterítve, káosz volt az egész. Az új hullaházban viszont rend van és tisztaság; ma már nem is engedik, hogy az ember kedve szerint nézelődjön, oda menjen, ahová csak akar. Szabott rendje van mindennek, a boncoláshoz való asszisztálásnak is. Gyakran látom, hogy egyszerre akár öt testen is dolgoznak. A rendőrségen és a hullaházon kívül néhány börtönt is felkerestem; a legszörnyűbbet Louisianában láttam, ott állandóan masíroztatják az elítélteket, mindennap kihajtják őket a földekre és vissza.

MN: Lőni tud?

EL: Nem tartok pisztolyt. De van egy floridai rendőr ismerősöm, ő elvitt egyszer lőni, sokféle pisztolyt kipróbáltam. A lányom pedig megígérte, hogy a születésnapomon elvisz egy itteni lőpályára.

MN: A szereplőinek rendszerint sok van a rovásukon, de azzal aligha vádolhatók, hogy papírízű párbeszédekbe bonyolódnának. Gyűjti az autentikus kifejezéseket, beszédfordulatokat?

EL: Minden regényemhez tartozik egy jegyzetfüzet, abba írom össze a szereplők legfőbb ismertetőjegyeit, és mindazokat a kifejezéseket, amikkel itt-ott találkoztam. Ha hallok valami jót, már jegyzem is le.

MN: A Szóljatok a köpcösnek! megírásakor például hollywoodi szlenget gyűjtött a noteszába?

EL: Külön nem nagyon kellett gyűjteni, mivel korábban már elég sok dolgom akadt Hollywooddal. Jó néhány forgatókönyvet írtam magam is, közülük talán a legsikeresebb a Charles Bronson főszereplésével készült Mr. Majestyk volt (Leonard a saját regényét adaptálta - K. G.). A filmet 74-ben mutatták be, és mind a mai napig hasznot hajt; minden eladásból 1,4 százalék engem illet. Ilyen haszna persze csak akkor származik az embernek, ha maga írja a forgatókönyvet is. Én elég sok forgatókönyvet írtam, de aztán elegem lett, kiábrándultam a filmbizniszből. A stúdióemberek mindenbe beleütötték az orrukat, mindig megmondták a tutit, miközben persze a leghalványabb fogalmuk sem volt a forgatókönyvírásról. Állandóan a karakterek múltjáról papoltak, hogy mindenképpen vegyük bele a forgatókönyvbe a szereplők előtörténetét is. Nem fogták fel, hogy merő időpocsékolás az egész. Kit érdekel a háttértörténet!

MN: Elég lesújtó véleménye van a prológusok használatáról is, nem beszélve az időjárási viszonyok részletező leírásáról. A nyilatkozataiból az derül ki, hogy a legszívesebben tűzzel-vassal irtaná ezeket.

EL: Az írók többsége minél előbb bizonyítani akar, s e célból sokszor az időjárást veszik elő, azt kezdik rögtön az első bekezdésben hosszadalmasan ecsetelni. Nekem nem kenyerem az ilyen ecsetelés, elintézem én ezt annyival, hogy a főszereplő, akire, mondjuk, mostanában rájár a rúd, elindul a beach felé, megy-megy, s mikor felnéz az égre, és mást se lát, csak szürkeséget, és még az eső is rákezdett, szóval, akkor megáll, és csak anynyit mond: fuck! Elmondott ezzel minden lényegeset? El. Azt szoktam mondani, ha tanácsért fordulnak hozzám, hogy minden olyan résztől érdemes megszabadulni, amit az olvasók is sietve átlapoznának. Jó, ha az ember tisztában van vele, mikor esett a túlírás hibájába.

false

MN: Míg a legtöbb krimiíró Chandlert és Hammettet emlegeti, ön rendszerint Steinbeck és Hemingway műveit említi mint hajdani inspirációkat.

EL: Nincs az megírva sehol, hogy krimiírónak krimiíró legyen a példaképe. Persze olvastam én Chandlert, fifikás író volt, remek történeteket írt, de lássuk be, nem túl realisztikusakat. Állandó leírásokba bocsátkozott, hogy például ki milyen ruhát visel, egyik cifra hasonlat követte a másikat. Ezeken annak idején rendre fennakadtam, úgy éreztem, csak akadályozzák a történetet, de ma már megengedőbb vagyok. De hogy ő lenne a világ legjobb krimiírója, azt azért továbbra sem gondolnám. Az én kedvencem a műfajban George V. Higgins regénye, a The Friends of Eddie Coyle. A főszereplő fickó bankrablóknak szállít fegyvereket, s mivel eljárás folyik ellene, úgy okoskodik, hogy azzal talán megúszhatja a börtönt, ha feladja az ügyfeleit.

MN: A forgatókönyvírással ugyan rég felhagyott, de Hollywood egyáltalán nem hagyott fel a regényei filmre vitelével. Melyeket tartja a sikerültebb adaptációknak?

EL: A kilencvenes évek ebből a szempontból jó évtized volt; a Szóljatok a köpcösnek!, a Jackie Brown és a Mint a kámfor mind olyan mozik, amikre szívesen emlékszem. Egészen más emlékeket őrzök viszont a The Big Bounce filmváltozatairól - ezt a regényemet, akárcsak a Yumát, kétszer is megfilmesítették, egyik rosszabb volt, mint a másik. Amikor megnéztem az 1969-es filmet, azt gondoltam, ennél rosszabb már nem jöhet. Ryan O'Neal és Leigh Taylor-Young játszottak benne, semmi értelme nem volt az egésznek. Aztán megnéztem a 2004-es változatot (A nagy zsozsó címmel jelent meg DVD-n - K. G.), és tudtam, hogy tévedtem: igenis, lehet még roszszabb. Kevésbé volt fájdalmas, amit a Killshottal (magyarul Halálos lövés címmel jelent meg a regény - K. G.) csináltak. Először Bruce Willis akarta megvenni, de nem adtam, meg is mondtam neki, hogy azért nem, mert nem akarom, hogy ő, azaz a sztár uralja a filmet, s végül ő nyírja ki a rossz fiút. Azt akartam, hogy mint a regényben, a női szereplő tegye ezt meg.

MN: Végül mégis megcsinálták a filmet (Hajsza címmel jött ki DVD-n, Mickey Rourke és Diane Lane szerepeltek benne). Azzal elégedett volt?

EL: Nem, azzal sem. Nekik sem akaródzott, hogy a nő tegye hidegre a rossz fiút.

MN: Ismeri az utánzóit, az Elmore Leonard-epigonokat?

EL: Hol az ügynökömtől, hol a kiadómtól hallom, hogy egyre-másra kapják az olyan kéziratokat, amelyekről süt, hogy engem utánzott a szerző. Az én krimijeimben az számított újnak, hogy engem nemcsak a jó fiúk érdekeltek, hanem legalább ugyanilyen mértékben a rosszak is. Soha nem a bűnügy megoldása jelentette a legfőbb élvezeti értéket, hanem a karakterekkel való időtöltés, függetlenül attól, hogy a törvény melyik oldalán is állnak. Néha azt olvasom a kritikákban, hogy ez vagy az a regény énrám emlékezteti a kritikust. Általában a tömör fogalmazást, a szókimondó stílust, a rövid mondatokat szokták azonosítani velem. Ami megint csak marhaság: mintha a rövid mondataimtól nem látnának el a hosszabbakig. Nem mintha a mondatok méricskéléséből bármi lényegeset is le lehetne szűrni.

MN: Bizonyos értelemben a Justified is egyfajta utánzat: ön csak a karaktert adta, de az egyes epizódokat a sorozat írói írják - az ön stílusában.

EL: Ez úgy megy, hogy én elküldöm a producernek az általam kigondolt történeteket, ő meg felosztja ezeket az írói között. Minden író kapott egy W.W.E.D. feliratú műanyag karkötőt. A rövidítés annyit tesz: What Would Elmore Do? (Mit tenne Elmore?). Nagyon elégedett vagyok az eredménnyel.

 

Az Elmore Leonard a moziban - Dumafilmszínház c. cikkünk itt olvasható.

Neked ajánljuk

Velünk élő féltudás

  • Hernádi Elvira

Jó néhány éve már, hogy a Publius Hungaricus a féltudású magyar elit bűneit ecsetelte. Azóta felnőtt egy új generáció, az ország szellemi és politikai vezetése legalább az európai oktatás tisztes középmezőnyébe tartozó intézményekben kupálódhatott. 

Mielőtt eltűnik végleg

Alighanem két dolog jut eszébe mindenkinek a Roberto Baggio nevet hallva: az 1994-es vb-döntőben kihagyott legendás tizenegyes, illetve az élethosszig (tehát ma is) viselt, nem kevésbé legendás copf. Vagy lokni, varkocs, lófarok, akármi is lett légyen az a maestro tarkóján.

Kisujjgyak

  • - köves -

Ha meg kell csinálni a nagy melót, letudni az utolsó bulit, kirámolni a széfet, ami után nincsen több széf, csak a boldog öregkor Kansasben, Soderbergh a mi emberünk.

„Összeáll egy nagy egésszé”

  • Láng Dávid

A 10 éve alakult Verőköltő zenekar frontembere univerzális művész: szinte minden hangszeren játszik, festő szakon diplomázott, és húszéves sem volt, amikor a Magvető kiadta a verseskötetét.

Becsapódás

Az ünnepi vacsoráját elköltő pár, Helen (Lovas Rozi) és Danny (Lengyel Tamás) lakásá­ba berobban a csurom véres Liam (Molnár Áron), akiről hamar kiderül, hogy a feleség testvére.

Az együttélés lehetőségei

A hagyományosan kétévente megrendezett Velencei Építészeti Biennálé is megcsúszott a pandémia miatt, de május 22. óta a Giardini della Biennale parkját és az Arsenalét, azaz az egykori velencei hadihajógyár területét ismét építészek, művészek és látogatók lakják be, egészen november 21-ig.

Szervezett szervezetlenség

  • Áfra János

A kis méretű, mégis zavarba ejtően tartalmas, nehezen áttekinthető tárlat egy nemzetközi kiállítássorozat része, amely a Zürichi Egyetemen 2017 és 2020 között megvalósult kelet-európai performance-kutatás eredményeit hivatott bemutatni.

„Nem hezitált”

Szerb Antal éppen 120 éve született, és 80 éve, 1941-ben jelent meg eredetileg háromkötetes munkája, A világirodalom története. A mű friss, minden eddiginél precízebb kiadásának sajtó alá rendezőjével annak népszerűségéről, hányattatott sorsáról, 21. századi aktualitásáról beszélgettünk.

A szamuráj reggelije

  • Pálos György

Fúziós korban élünk, azon sem lepődünk meg, ha egy kisvárosi étterem étlapján kevert fogásokat találunk. Az más kérdés, hogy a leves, amely se nem vietnami, se nem olasz, nem túl finom, mert nincs karaktere.

Merre vannak?  

  • Schein Gábor

Apró ember éles gombszemekkel. A fején zabolázhatatlan göndör haj. Befogad, figyel, kérdez. Hatalmas vágy él benne, hogy a világban rend legyen, de a világban nincsen rend. Hogy érthető legyen és átlátható. De a világ ellenáll a megértési kísérleteknek, kitüremkedik a réseken, széttöri a kereteket. A világ sokszor homályos, sötét, és soha nem átlátható. Hát akkor legyen a vers az! Legalább a vers.