„Nem tudom, mi vár rám”

Magyar Narancs: Ön kifejezetten harcos elkötelezettje a katalán függetlenségi törekvéseknek. Van-e valami, ami a katalánok sajátos, egyedi jellegzetességének tekinthető?

Jaume Cabré: Nincs ilyen.

MN: Akkor mi az alapja a függetlenségi mozgalomnak?

JC: Mostanában sok szó esik a katalán függetlenségi mozgalomról, ettől hangos a sajtó. Pedig nem is igazán nevezhetjük mozgalomnak: ez maga Katalónia történelme. 1614-től Katalónia független volt (a neten elérhető adatok ennél jóval korábbi időszakra utalnak – K. T.), és azóta állandó volt a mozgás: a függetlenségből a leigázottságba, és vissza. Egy közös szellemről van szó, és most lehetőségünk van dönteni. Úgy érezzük, hogy jogunk van hozzá, és szeretnénk is élni ezzel a joggal. Szóval ez nem faji kérdés, hanem történelmi, olyan, ami a büszkeségről szól. A spanyol állam nem akar engedni a katalánoknak, de ettől még jogunk van követelni.

MN: Túl magán a függetlenségen, mit nyerne még Katalónia, ha önállóvá válhatna? A nyelvhasználat például már teljesen szabad, és számos olyan jogosultsága van, amely nagyfokú szabadságot biztosít számára.

JC: Mindez látszólagos, hiszen például a nyelvhasználat szabadságát is fenyegeti a spanyol állam. Itt egy nép akaratáról van szó, a többségi akaratról, amely egyre erősödik és egyre hangosabb.

MN: Nem jelent problémát, hogy Katalóniában számos bevándorló él Spanyolország más területeiről, sok esetben nemzedékek óta?

JC: Még egyszer mondom: itt nem spanyolokról és katalánokról van szó. A probléma politikai, a jelenlegi politikai helyzetben gyökerezik: nem dönthetünk a költségvetésbe fizetett hozzájárulásunk felhasználásáról, és egyáltalán: nem hozhatunk olyan döntéseket, amelyekre szerintünk szükség volna. Ezért szeretnénk, hogy egész Európa vegye észre, mi történik. Ugyanaz a helyzet, mint a határokon kívül élő magyarokkal: ha nem védjük meg magunkat, minket foglalnak el, olvasztanak be. És ez még csak a nyelvi szempont. A másik pedig a strukturális, politikai. De végül is én most itt nem Katalóniát, hanem az általam írt könyveket képviselem.

MN: Magyarul most megjelent könyve, az Én vétkem elképesztő távolságokat fog át, időben és térben is. Vannak-e egy ekkora vállalkozásnak „írástechnikai” sajátosságai? Milyen rendszer szerint dolgozta ki a cselekmény egymástól távol játszódó részeit?

JC: Egyetlen elbeszéléssel kezdődött, és nem gondoltam, hogy regény lesz belőle. Aztán megjelent néhány szereplő, akiket elkezdtem kidolgozni, vagyis nem volt átfogó elgondolásom.

MN: Mi volt a kiinduló történet?

JC: Ez a regény kétszázadik oldala körül bukkan fel, ahol a gironai főinkvizítor, Nicolau Eimeric kerül szóba. Az ő figurája alakul át aztán Rudolf Höss, az auschwitzi táborparancsnok alakjává. Az már korábban is foglalkoztatott, hogyan jelenhetne meg ugyanaz az személy több időben. Minthogy egy ötszáz évet felölelő történetről van szó, úgy éreztem, hogy maguk a szereplők alakulnak át egy másikká. Ekkor kezdtem az említett, elbeszélésnek szánt történeten gondolkozni, de egyre több résztörténet jutott az eszembe, és egyre bonyolultabbá vált az, ami később maga a regény lett.

MN: Nem voltak tehát a fejében egymástól független, majd egymásba fűződő elbeszélés-kezdemények?

JC: Ezek fokozatosan alakultak ki, de például Adrià Ardèvol (a főhős – K. T.) figurája csak hónapok múltán született meg, tovább bonyolítva a történetet.

MN: Bizonyos alakok megrajzolása önmagában is külön történelmi tanulmányokat igényelhetett, ami nyilván feltördelte az írás folyamatát.

JC: Felépítettem egy narratív világot, és ennek során értelemszerűen igazolnom kellett az adataimat. Ha elakadtam, megkerestem egy szakértőt, vagy elutaztam az adott helyre. Így írtam tovább a regényt, és amikor megint találkoztam valamivel, újból elkezdtem ezt a keresést. De nem hagytam, hogy megbénítson a pontosság kényszere, a cél a narratíva fenntartása, az írás volt.

MN: Volt kezdetben valamilyen elképzelése arról, hogy miről szól majd az egész, milyen gondolatokat közvetít?

JC: Fogalmam se volt, és még most sem tudom. Nem így írok, hanem át akarok jutni valaminek a túlsó oldalára, ahol nem tudom, mi vár rám. Tehát intuitív módon írok.

MN: És eközben – mintegy magától – alakul ki a regényben megjelenő érzelmek sokszínűsége?

JC: Ha történetesen a szeretetről vagy mondjuk az emberben rejlő rosszról esik szó, nyilván hosszabban kell írni az ilyesmiről, de ez sem szándékos. Ahová egy-egy szereplő elvezet, arról kell írnom.

MN: Egy ilyen nagy lélegzetű munka megírása során nem is foglalkozik semmi mással?

JC: Nyolc évet töltöttem a regény megírásával, és ha most visszagondolok, igazából nem csináltam mást közben. Nem mindenről tudtam, hogy ebbe a regénybe kerül, de aztán minden belekerült. Annyira koncentráltan dolgoztam, hogy nem tudtam közben mással foglalkozni. Az egyetlen, amit ezen kívül írtam, a bevásárlási lista volt.

MN: Már jó sok nyelvre lefordították a könyvet. Mennyire kapcsolódik be a fordítás folyamatába?

JC: Igyekszem bizalmi kapcsolatot kialakítani a fordítókkal, és teljes mértékben a rendelkezésükre állni. Ha kérdésük van, kérdezzenek, én pedig válaszolok. A műfordítás önálló művészeti ág, alapja a bizalom, nem pedig az, hogy megmondom: ezt így kell, ezt úgy kell. A műfordítónak is úgy kell kifejeznie magát, ahogy a habitusának, nyelviségének megfelel.

MN: És a műfordítóval kapcsolatot tartva valamelyest meg is kell fogalmaznia mindazt, amit írás közben ösztönösen alakított.

JC: Vannak egyrészt a nyelvi kérdések, főleg, ha különféle nyelvi regiszterek, tájszólások jelennek meg. A kérdések egy része pedig az esetleges utalásokra vonatkozik. Egyébként az írás befejezését követi a racionalizáció, és innentől kezdve máshogy tekint az ember a művére. Ez a műfordításra, de a kritikára is áll. Van olyan, hogy azt gondolom: na, hát erre nem is gondoltam. Ebben az értelemben az olvasók élménye, mindaz, amit felfedeznek a regényben, gazdagítja a művet. Íráskor minden kissé zavaros, az olvasó viszont a nulláról indulva egy tiszta élményhez jut.

MN: Az olvasói reakciók nem kérdőjelezhetik meg – akár csak részben – a leírtakat?

JC: Még nem fordult elő. Egyébként mire egy regényt kiadnak, annyiszor át kell olvasnom, hogy utána már nem veszem kézbe többet, nem olvasom újra. Befejeztem, pont.

MN: Azt írja valahol, hogy a rengeteg olvasás vezet el az írás kényszeréhez. És a – szándékolatlan – plagizáláshoz?

JC: Nem félek ettől. Az olvasás csak gazdagít.

MN: Fontos eleme az önképének, hogy ön katalán író?

JC: Katalánul írok. Az, hogy katalán íróként beszélnek rólam, annyiban fontos, hogy van itt egy Európában meglehetősen egyedi helyzet: egy nagyon élő kultúrának nincs saját állama. Ha Katalónia egyszer végre független lesz, elég lesz csak annyit mondanom, hogy író vagyok.

Jaume Cabré: Én vétkem. A regények regénye

Jaume Cabré regényének nemcsak az idő- és térbeli koordinátái számosak, hanem ráadásul szereplők valóságos tömege vonul fel a közel hétszáz oldalon. Puszta felsorolásuk – aminek a terhét maga az író, hacsak nem a kiadó vette magára – is oldalakra rúg, ráadásul közülük nem egy valóságos személy, mint Isaiah Berlin filozófus vagy Rudolf Höss, az auschwitzi táborparancsnok. Így aztán más szereplők létezése is történelmi tény benyomását kelti, ezáltal pedig a regény fikció és valóság végsőkig elkeskenyített határvonalán egyensúlyoz, jótékonyan elsimítva bizonyos elvarratlanságokat.

Nem szerepel viszont az említett listán a szinte áthatolhatatlanul ágas-bogas cselekmény középpontja, végső mozgatója, egy nagy értékű, cremonai gyártmányú hegedű, a főhős családjának nem egészen jogos tulajdona. Barátság és szerelem, árulás és bűnhődés, ridegség, nyíltszívű odafordulás és elfojtott érzelmek, kételyek: Cabré nem csupán a történelmet, de a mondhatni, belévetett ember belső lehetőségeit is végigzongorázza a szereplők szűkebb „belső körének” fokozatosan bontakozó lélekrajzával. Így aztán lassan kiderül, hogy – ahogy kell és elvárható – senki sem egészen az, aminek hittük, sőt a regény maga is megváltozott nyomvonalon fut a végkimenetel felé. Az alcím értelmét azonban innen nézve sem sikerült megfejtenem.