Könyv

A fővárost irányító koalíción belüli hasadásnak köszönhetően Budapest a múlt héten nem bontotta fel szerződését a nevét viselő, világhírű zenekarral: a szocialista képviselők a tartózkodásgombra bökve beintettek a szabaddemokratáknak. E pillanatban még nem tudni, hogy csak elodázták-e a szerződésbontást, ami akár a zenekar végét is jelentheti, vagy végképp el is vetették, azt üzenvén a bekeményített feleknek: tessék megoldást találni, de tényleg. Folytatás e héten.

Új fejezetéhez érkezett Kovács István profi ökölvívó pályafutása: 16. mérkőzésén kiütötte a mexikói Chavezt, aki 37 éves, és húsznál több vereségével kifejezetten negatív a mérlege, és kinézetre sem volt egy Chiapas Oroszlánja. A hír természetesen nem ez, hanem hogy az RTL Klub - életében először - olyan véleményt is közölt, ami nem feltétlenül esik egybe az általános, kincstári/rajongói Kokó-felfogással. A MaNcs szakírója a mérkőzés előtt nyilatkozott.

Van abban valami tavasziasan-andalítóan korszellemi, hogy én mint teremnév a Városvédő Egyesület Podmaniczky termében Gerber Pál képzőművész díszítőfestő munkáiból rendezett kiállítást nyitok. Ennek, sok máson túl, az a különlegessége nekem, hogy eleddig pontosan 102 alkalommal tették fel a kérdést, hogy mi közöm az, úgymond, nagy Podmaniczky családhoz. A kérdés persze így történelmietlen. Direkt. Hogy a bizonyítást elhalasztva apám fiának valljam magam, s mint ilyen a névhasználat anyakönyvi szinten rendezendő. Ám ha nem akarom mégse megkerülni a kérdést, akkor is megkerülöm, és arra a kérdésre, hogy melyik ága vagyok a családnak, behúzom a csőbe a fejem, és azt mondom, a vigaszága.

Az amerikai beteg, ez lett volna ennek az írásnak a címe, ha egyfelől nem viszolyognánk annyira az efféléktől, másfelől pedig már az előzetes híresztelések birtokában ne látszott volna kristálytisztán, hogy annál azért jóval többről van szó, mint Az angol beteg alkotóinak (rendező + producer + opreatőr) számos, kétségtelenül nem kimondottan egészséges amerikairól szóló aktuális nekiveselkedéséről. Ennek dacára kezdjük ott, ahol ők is kezdhették.

A félszázados születésnap, no meg a millennium vadiúj helyszínen, a Postdamer Platzon köszöntötte a Berlinalét idén. Új mozit is avattak, amiről azt kell tudni, hogy nemcsak sok vendég, de a nagy Leo is elbotlott a lépcsején egyszer. A jelképes gesztusok itt nagyjából véget is értek, nyilván nem akartak eredetietlenek lenni a még élő Arany Medve-nyertesek meghívásával, miután Cannes-ban nemrég elsütöttek már ilyet.

"Jártam a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjaikon, s futottam futó betyárokkal együtt úttalan pusztákon, mocsarak, erdők sűrűjében; ott voltam Bécs város és Budapest ostrománál, a bombatűz közepett, s a feldúlt Komárom romjai közt. S láttam a világot fejemre szakadni Világosnál; ...volt a nyakamon kötélhurok és érdemrend-szalag; megdobáltak koszorúval és sárral; hallottam magamat hivatni írókirálynak és Kossuth-kutyának; huszonhárom esztendős koromban egy év alatt csináltam forradalmat, háborúba mentem és megházasodtam; - egyiket sem bántam meg" - idézi tudós és őszintén elfogult, helyi (rév-komáromi) méltatója, Szénássy Zoltán, akinek Jókai nyomában című kötete az író születésének 175. évfordulójára jelent meg, a város láthatóan fontosnak érzett ünnepléshalmaza részeként. Mit is tehetnénk hozzá? Sok mindent, de nem szándékunk szólni most a sokfelé ünnepelt és sokfelől vitatott, ám kétségtelenül nagy jelentőségű író élete és művei tárgyában, mi ezúttal a megemlékezésre voltunk kíváncsiak.

Mindenről a török tehet. Ha a város ideiglenes visszafoglalásakor, 1601-ben fel nem robban Ozorai Pipó tornya, ahol a törökök puskaport tároltak, akkor tán még ma is áll a román stílusú templom Székesfehérvár Romkertnek nevezett központjában, s nem kéne több mint tíz éve egy Nemzeti Emlékhely kialakításával foglalkozni (merthogy királyi temetkezőhely lévén eleve az volna), nem kéne pár köbméternyi kő megóvása miatt műemlékvédelem címszóval odaépíteni egy ormótlan tetőt, ily módon az eltüntetéséért sem kéne izmoznia annak, akinek nem tetszik.

Egy film sem kapott annyi sajtót az idei Sundance-en, mint a filmforgalmazás forradalmasítását hirdető website-ok, amik ez alkalomból standjaikkal teljes hosszában kisajátították Park City főutcáját. Az elv igen egyszerű: a cég honlapjára a készítők ingyen feltetethetik, a nézők pedig ugyanígy letölthetik a filmet. Még az sincs kizárva, hogy végül egy igazi forgalmazó is ráharap, a .com-ok közül az Atomfilms mindemellett maga vállalja a szó eredeti értelmében vett forgalmazást. Rövidfilmek egyelőre előnyben, de sokan úgy vélik, nem sok kell már hozzá, hogy a filmiparban is teret nyerjen egy MP3-hoz hasonlatos szisztéma.

Hároméves koromban nagyapám kézen fogott és elvitt a cirkuszba. Utáltam előre. A soproni Kőfaragó téren, az akkor még csak a következő ötéves tervben létező paneldzsungel leendő helyén félkörben álló lakókocsikig csak-csak hagytam elvonszolni magam, de a sátor előtt lecövekeltem, és csendesen sírva fakadtam. Odabenn sötét volt és büdös, ráadásul egy nagy bajszú, köpenyes férfi szedte a jegyeket. Nagyapám egy darabig kinn tipródott velem, de amikor meghallotta a felcsendülő indulót, nem bírta tovább: ölébe kapott, és becipelt magával, az sem zavarta, hogy közben valami meleg folyadék csorog végig a karján, ugyanis összepisiltem magam. Így esett, hogy életemben előbb láttam fókát, mint tehenet, mire pedig megszáradt a kék harisnyanadrágom fölé húzott kantáros rövidgatyám, én már halálosan szerelmes voltam a kötéltáncosnőbe. A bepisilésről később leszoktam, de a szívem mindmáig megdobban, ha kifeszített drótkötelet látok.

Érdemes-e a leírt, a nem előadott drámáról elmélkedni? Nem. Színházi szempontból a szövegkönyv legfeljebb kotta vagy héj, melyet, ha minden jól megy, egy előadás, egy rendezői látásmód, stílus, színészi játék, adott hely és pillanat tölt meg élő anyaggal. Egyszerű igazság, hogy ugyanazon darab alapján nagyon rossz és nagyon jó előadások is születhetnek, így aztán még csak azt sem remélhetjük, hogy a színre került darabok visszamenőleg értékelnék, megvilágítanák nekünk alapanyagukat.

A Szombathelyi Képtár épületének, ahhoz képest, hogy amorf monstrum, amolyan művelődési csarnok, egész jó beltéri adottságai vannak. A helyiek szerint kár, hogy nem rendszeresen van benne ilyen kiállításmegnyitós, koncertes programkomplexum. Nem kéne mindig kijárni a Végállomás nevű szórakozóhelyre, a szemben található kocsma közönsége is diverzálódhatna kicsit, és a csempeszkopácsi, a pankaszi vagy a vasasszonyfai fiatalok is bejárhatnának ide műélvező bulizni.

(Ugye, ez egy más hang? De nincs ilyen hű-hogy-szeretem-ezt-az-én-érdekes-magamat kedvem se.)

A nemzetközi műkincscsempészet milliárdokat termelő illegális üzletág, amely - Helga Seeden régészprofesszor szerint - kísértetiesen hasonlít a kábítószer-kereskedelemre. Hasonló hasznot szülnek hasonló módszerek. Megvannak a helyi termelők, azaz a régészeti lelőhelyeket fémkeresővel szisztematikusan kifosztók, a futárok, akik az árut átviszik a határon, és megvannak az eladók. Vannak megélhetésiek, pitik és profik. A görögök, törökök, egyiptomiak már régen megszokták a kiszolgáltatottságot, mi, magyarok 1993-ban hörpintettünk ki először keserű poharat, mikor egy New York-i bíróságon elvesztettük a Seuso-kincs visszaszerzéséért indított perünket.

Interjúalanyunk pályájának íve a kommunizmus ifjúkori elfogadásától az újbaloldaliságon át a demokratikus ellenzék peremvidékén való tudós buzgólkodásig, majd pedig a marxizmusból való végső kiábrándulásig vezetett. Vajda ma a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem filozófia tanszékének vezetője. Írt könyvet Husserlről, Heideggerről, a fasizmusról, a szocializmusról, a posztmodernről és Oroszországról. Ám most nem műveiről, hanem az identitásáról, zsidóságáról s az azt meghatározó alapélményekről faggatta őt munkatársunk. (Aki, már most szólunk, egyben unokahúga is: ezért a tegeződés.)