| ||
A vándorútját Budapesten megkezdő sokfiókos asztal - melyet az olvasó számára Krauss hol hangárnak mutat, amelyben az eltűnő múlt értékes darabkáit őrzik, hol pedig horgonynak, amely süllyedő világokhoz láncolja a szereplőket, fából faragott tetemnek, mely megmérgezi az álmokat, vagy varázstalanított munkaeszköznek, melyről írók és költők mégis képesek olykor a végtelenbe látni - betölti szerepét, és hol direktebb, hol rejtélyesebb kapcsolatot létesít a regény egymástól földrésznyi távolságokban vallomást tevő elbeszélői között.
A monumentális fatárgy utazása Budapest, Jeruzsálem, New York és London között azonban külső történés, Krauss figyelme pedig nem ilyen mozgásokra irányul. A Nagy Palota egyrészt azokra a kísérteties belső pillanatokra világít rá (némiképp W. G. Sebald regényeihez hasonlóan, akit az írónő itt-ott a maga takarékosan díszített, rendkívül szuggesztív mondatainak atmoszférájával, valamint egyes emigráns hőseivel is megidéz), amikor valaki megérzi, hogy egy múltbéli, már a történelem élettelenné fagyott részének remélt esemény váratlanul utat talál hozzá, és felrepeszti életének gondosan felépített, hermetikusan záródónak vélt burkát - másrészt a regény éppen erről a személyiség köré vont burokról kísérel meg elsősorban pontos képet adni.
A Nagy Palota öt elbeszélője csakúgy, mint a monológjaikban megrajzolt egyéb figurák még legmeghittebb kapcsolataikban sem képesek partnereik előtt ajtót nyitni személyiségük legbensőbb körének burjánzó életvilágára, és ezt a végső kulcsra zártságot Krauss csendes melankóliával a hangjában, univerzális jelenségként tárja elénk. Világában feleségek, férjek, apák, anyák és gyermekek a haláluk pillanatáig némán hordoznak magukban olyan titkokat, amelyek a saját létük és így a velük együtt élők létének is a legmeghatározóbb tényei közé tartoznak. Amikor a történelem valamely (hol a magyar holokauszt, hol a 70-es évek chilei terrorkorszaka irányából fúvó) mérgező szele megérinti őket, akkor megszólalnak végre, de gondosan ügyelnek rá, hogy legőszintébb mondataiknak saját magukon kívül ne legyen közönsége. Nicole Krauss nem simít el minden szálat, művét azonban így is stabil építménnyé formálja azzal, hogy magányos hőseinek a tudat iszaprétegei alól frissen kiszabadított szavait a regényvilágban szükségképpen néma és cselekvésképtelen olvasókba zárja.
Fordította: Berta Ádám. Magvető, 2012, 394 oldal, 3490 Ft
