Magyar Narancs: A szerelem történetét a nagyszüleinek ajánlotta.
Nicole Krauss: Általános félreértés a könyvvel kapcsolatban, hogy a nagyszüleim történeteiből írtam. Nem, nem belőlük írtam. Miközben azért az is igaz, hogy a nagyszüleim nélkül aligha született volna meg ez a regény. Ami mindannyiukban közös, az az európai zsidó sors. És közös bennük, hogy az antiszemitizmus és a háború miatt hagyták el Európát. És még valami: a túlélés szelleme. Ez az én örökségem tőlük, ez a szellemiség ihlette a könyvet.
MN: A magyar nagyapa milyen örökséget hagyott magára?
NK: Sok mindent, ami a zsidó kultúrával, és csak keveset, ami a magyarral kapcsolatos. A kettő két különböző dolog. Ami magyar és a nagyapámtól kaptam, az a nyelv: ismerősen cseng minden, ami magyarul van, a magyar nyelv gyerekként mélyen belém ivódott. Látom, hogy ráncolja a szemöldökét, de téved, ha arra gondol, hogy bármi köze is van a szavaimnak ahhoz, amit a miniszterelnökük mondott a minap a Zsidó Világkongresszuson. Több mint zavarba ejtő az a megkülönböztetés, amit a magyarok és a zsidók között tett. A nagyapám épp annyira volt zsidó, mint magyar: teljes egészében.
| ||
MN: Hová valósi volt?
NK: Egy kicsike kis faluba, ahová idős fejjel vissza-visszajárt, mert rendbe akarta tetetni a háború alatt feldúlt zsidó temetőt. Egyszer engem is magával vitt, s megmutatta a, nem tudok jobb szót rá, szóval megmutatta a semmit. A semmit, ahol egykor a házuk állt, a semmit, ahol egykor a zsinagóga volt. Számomra sokkal érdekesebb volt ez a semmi, mint az a néhány látható emlék, ami megmaradt. A nagyapám a harmincas években hagyta el Magyarországot; Palesztinában élt, majd néhány ezüstdollárral a zsebében Amerikába jött; Brooklynban nyitott egy kis boltot.
MN: Az önnel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett anekdota, hogy 12 éves volt, amikor édesanyja a kezébe nyomta Philip Rothtól A Portnoy-kórt. Nem éppen kislányoknak való olvasmány...
NK: Szegény, ha tudta volna, mit ad a kezembe! Szerintem nem tudta. Emlékszik a jelenetre a római kurvával? A római édeshármasra? Finoman szólva is mély benyomást tett rám. 12 éves voltam. Anyám szerintem még csak nem is sejtette, mi ez a könyv. Annyit tudott csak, hogy itt egy sokra tartott zsidó-amerikai író, ott meg egy könyvmoly kislány, hát nosza!
MN: Létezik ilyen kategória, hogy zsidó-amerikai író?
NK: Roth egész biztosan tiltakozna az ilyen kategorizálás ellen. Minek különbséget tenni író és író közt? Roth történetesen zsidókról írt, és akkor mi van? Rájött, hogy rengeteg mondanivalója van azokról, akikkel együtt nőtt fel Newarkban, New Jerseyben. Ennyi az egész. Nekem is megvan a magam Newarkja. Nem egy konkrét helyre gondolok, hanem arra a számos nyelven és több kontinensen átívelő zsidó kultúrára, amibe beleszülettem. Abba a szellemi hagyományba, melynek a dolgok természetére való állandó rákérdezés és az érvek ütköztetése éppúgy része, mint a kétértelműség és a bizonytalanság. Mondják, hogy ha a rabbiknak sikerült egyetértésre jutniuk a Talmud valamely kérdésében, az majdhogynem kudarcnak számított. Szerintem ez egy csodás mondás, és rávilágít a zsidó intellektus lényegére. A vitának, az érvek ütköztetésének, a rákérdezésnek sosincs vége. Én magam is tanulmányoztam a Talmudot, de csak mint lelkes kívülálló. Remek tanárom volt, a Talmud nagy szakértője.
MN: Roth nemrég töltötte be a nyolcvanat. Ez alkalomból a Vulture.com megszavaztatta a kollégákat Salman Rushdie-tól Bret Easton Ellisig, hogy szerintük ő-e a legnagyobb élő amerikai író. Hogyan szavazott volna?
NK: Elfogult vagyok, hiszen jó barátságban vagyunk. Készült egy film nemrég, amiben sokat beszélek a munkásságáról. De nemcsak én, Jonathan Franzen is.
MN: Aki egy nekünk adott interjúban (Mi az, hogy seggfej?, Magyar Narancs, 2012. június 7.) majdhogynem seggfejnek nevezte Rothot.
NK: Érdekes, mert a filmben a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott róla. De a kérdésére válaszolva; igen, nagyszerű írónak tartom Rothot. 12 éves korom óta az olvasója vagyok. Sokszor eszembe jut, hogy mekkora veszteség lesz, ha már nem lesz velünk, ami minden bizonnyal még jóval odébb van, mert 80 éves létére remekül tartja magát. A Portnoy-kór, ha ma adnák ki, persze senkit sem botránkoztatna meg, ma már semmi sem botránkoztat meg senkit, de a hatvanas években nem létezett ennél radikálisabb regény. Nem ebből kell a jó erkölcsöt tanítani, de nem is ez az irodalom feladata.
MN: Három regényt írt eddig. Volt része kiadói visszautasításban?
NK: Ilyesmi nem történt velem, de azért én sem kerülhettem el az írással járó buktatókat. Mindig meglep, mennyi ellenszenv munkál az emberekben az írókkal szemben. Nem tudom, hogy ez csak amerikai jelenség-e, vagy önöknél is így van?
MN: Nálunk másokat utálnak ennyire. Eddig úgy tudtam, az ügyvédek az igazi szálkák az amerikaiak szemében.
NK: Ők is, de nem is gondolná, hogy mennyi ellenszenv nyilvánul meg az írókkal szemben.
MN: Michel Houellebecq említette, hogy bár sok mindent ki nem állhat a franciákban, az irodalmi életre még neki sem lehet egyetlen rossz szava sem, mert az igazán pezsgő Franciaországban. Amerikában nem ennyire kedvező a helyzet?
NK: Na igen, a franciák! Közhely, de igaz, hogy náluk mindig is sokkal többre tartották az intellektust, mint minálunk. A Rothról készült dokumentumfilmet sem az amerikaiak, hanem a franciák készítették. Ez volt az első alkalom, hogy Rothról adtak filmet amerikai tévében. A franciák már vagy tucatnyi filmet készítettek róla, az amerikaiak egyet sem. Egy kicsit magasabb polcon vannak odaát az írók.
MN: Brooklynban él, Park Slope-ban. Ott azért nem lehet olyan rossz a helyzet, hiszen Brooklynt úgy tartják, mint egy nagy és békés írókolóniát.
NK: Sok az író, ez igaz, ugyanabban az utcában lakunk, mint Paul Auster, de hogy Brooklyn írókolónia lenne, azt azért nem mondanám. Egy időben viszonylag olcsón lehetett itt lakhelyez jutni - ezért meg a nyugalomért sokan jöttek ide Manhattanből, de nincs misztikum; sok a művész, ám legalább ugyanennyi az ügyvéd vagy a séf is.
MN: Úgy nyilatkozott, hogy a futás segítette A szerelem története megírásában. A Nagy Palota is futós könyv?
NK: Azóta sok minden megváltozott az életemben, nem utolsósorban született két gyermekem, úgyhogy a futásnak mint irodalomserkentő tevékenységnek befellegzett. Ha ma valamivel ellensúlyozni szeretném a számítógép előtti görnyedést, akkor nem futócipőt húzok, hanem kottát ragadok. Két Chopin-prelűd volt a legutóbbi penzumom, mostanában pedig Schumann-nal lazítok.
MN: Egy újságcikkében a könyvesboltok végnapjairól értekezett. Tényleg végük van?
NK: Tavaly tönkrement a Borders, az egyik legnagyobb, egész Amerikára kiterjedő könyvesbolthálózat. A bezárás jótékony hatása az volt, hogy a kis független könyvesboltok remek évet zártak, a legjobbat azóta, hogy az Amazon elkezdte a működését. Az e-bookok miatt előbb-utóbb ők is lehúzhatják majd a redőnyt, de egy szűk közönségréteg, ide tartozom én is, akkor is ragaszkodni fog a papíralapú könyvekhez, úgyhogy egy-kettő azért megúszhatja. Persze ehhez kávét és üdvözlőlapokat is kell árusítaniuk, de ez legyen a legkisebb bajunk.
MN: A cikkben Woody Allent is említi mint a New York-i könyvesboltok megörökítőjét.
NK: Hát nem így van?! Allen filmjeiben állandóan könyvesboltokban és kávézókban találkoznak az emberek, ami szép és jó, kár, hogy ilyesmi már réges-rég nem létezik New Yorkban.
Greff András kritikája a Nagy Palota című regényről itt olvasható.
