A Corvina Kiadó kulturálisszótár-sorozatának eddig talán külsőleg legszebb darabja a szó minden értelmében keménykötésű: hosszas hátizsákos hurcibálás után is remekül bírja a gyűrődést. És ez manapság igenis nagy szó. A tartalom is támadhatatlan, Soproni András vitathatatlanul a téma elismert szakértője, ráadásul sokoldalú tárgyi tudása remek stílusérzékkel párosul. Kifejtéseiből látszik, hogy a birodalom és az ország történelmének és irodalmának, a népi hiedelemvilágnak alapos ismerője, aki ugyanakkor a kulináris élvezeteket sem veti meg - bizonyos helyi különlegességek leírását olvasván itt-ott átsejlik a gourmand elismerő cuppogása. Emellett Soproni viccekkel, érdekes anekdotákkal is rendszeresen szórakoztatja az olvasót: szerintem a szlavisták közül is kevesen tudják, hogy a moszkvai Kreml kupoláján szélcsend idején ventilátorral lengették a Szovjetunió zászlaját, vagy hogy a proletárdiktatúra hosszú időn keresztül alkotmányban rögzített elv volt. Tartalmilag tehát igazán nincs mit a szerző szemére vetni, sőt, Soproni András igyekszik a lehető legszínesebb palettát tárni elénk. Persze a válogatás bizonyos fokon szubjektív; Tolsztoj, Paszternak vagy (a megjelenéskor még élő klasszikus) Szolzsenyicin természetesen megkerülhetetlen szerzők, de nekem hiányzik például Osztrovszkij vagy a konceptualista költészet tavaly elhunyt mestere, Dmitrij Prigov, a festők közül pedig, hogy csak egyet említsek, Vrubel. Külön szócikkben szerepel a popéletet felkavaró lánykettős, a Tatu, ugyanakkor nem esik szó a Kinóról vagy Borisz Grebenscsikovról. Mintha egy esetleges magyar verzióba Ganxta Zoleet felvennénk, de a Kontroll Csoportot már nem. Az is örök kérdés, hogy orosz specifikumnak tekinthető-e a konyhai beszélgetés, a többfogásos trakta, a születésnap, a káromkodás vagy a lámpaernyő. De mindezek tulajdonképpen csak apróságok (ahogyan az is, hogy Mejerhold soha nem rendezte meg Maeterlinck Akék madár című drámáját).
Viszont ezen a ponton kiadnám a feladatot: tessék megkeresni ezeket a szócikkeket a szótárban! Az orosz kultúra - és nem az orosz nyelv! - szerelmeseinek ebbe bizony beletörne a bicskájuk, merthogy a szótár bekezdései egytől egyig eredeti nyelven szerepelnek (mellesleg miután Alekszandr Szergejevics Puskint a P-nél találjuk, logikus lenne, hogy Pavlik Morozov ne ott legyen). Jó, még ez a probléma is orvosolható lenne két segédeszköz bevetésével: ha minimum egy orosz ábécé állna a kötet elején, hogy legalább el merjünk indulni a cirill betűk kacskaringós útjain, valamint ha lenne egy magyar nyelvű tárgymutató, csakhogy itt az index is csak az orosz bekezdéseket veszi lajstromba. És ha az oroszul nem tudó lelkes olvasó még ettől sem riadna vissza, a számára érdekes szócikkek szemezgetése közben mindenképpen kénytelen lenne kifejleszteni egyfajta tőle elvárhatatlan nyelvi kompetenciát, mivel az utalások is cirill betűkkel szerepelnek. Ember legyen a talpán, aki az eredeti címek ismerete nélkül megtalálja a Szállnak a darvakat vagy a Moszkva nem hisz a könnyekneket. Arra, hogy a szerző mikor jelez magyarul és mikor eredeti nyelven egy utalást, magam is csak számos bekezdés után jöttem rá: ha alanyesetben áll a hívó szó, oroszul szerepel, ha toldalékolni kell, magyarul. Bizonyos szempontból elfogadható és érthető ez a szerkesztési elv, csakhogy a szerző már az előszóban, a célközönség meghatározásakor önellentmondásba keveredik: "Kinek ajánljuk szótárunkat? Mindenekelőtt azoknak, akik hivatásból foglalkoznak az orosz nyelvvel és kultúrával: nyelvtanároknak, fordítóknak [ők speciel nem szorulnak a Zdrasztvujtye! magyarázatára, viszont hálásak a hangsúlyok jelöléséért], újságíróknak, diplomatáknak, továbbá az orosz irodalom és művészet közönségének és természetesen minden, más népek kultúrája iránt érdeklődő olvasónak. Tudjuk, ma már felnőtt egy nemzedék, amely az orosz nyelvvel még a betűvetés szintjén sem ismerkedett, mégis ragaszkodtunk ahhoz, hogy a szócikkek feje cirill betűkkel íródjék, és a hivatkozások is szerepeljenek orosz betűkkel. Reméljük, ez nem bizonyul kedvszegőnek, esetleg némelyeket éppenséggel arra ösztönöz, hogy felfrissítsék hajdani tudásukat." Az a gond, hogy vannak, akik Csehovot és Szorokint is csak magyar fordításban olvasnak, és nem azért, mert lusták előszedni a régi tankönyveket, hanem mert soha nem találkoztak az orosz nyelvvel, nincs mit feleleveníteniük. És ezért igazán nem rekeszthetjük ki őket.
Az egyszerű zenerajongó anélkül is élvezettel végigül egy koncertet, hogy tudná, hány kereszt előjegyzés szerepel a partitúrában. Csakhogy egy könyv, egy kulturális szótár esetében minden jó szándék ellenére kevés a passzív befogadói pozíció. Képzeljünk csak el hasonló szerkesztési elvek alapján egy görög, arab vagy japán kulturális szótárt...
Corvina, 2008, 576 oldal, 3990 Ft