"Reformpedagógia? Dehogy, semmi ilyesmit nem csinálunk" - nézett gyanakodva Serge Psaume, a Gustav Eiffelről elnevezett francia iskola, a Lycée Francais de Budapest igazgatója, mintha azt kérdeztük volna tőle, szoktak-e lézeres "chippendale show"-t szervezni a máriaremetei apácáknak, de magyar segítője azonnal kapcsolt: "Hát persze. Csak a franciák nem ismerik ezt a kifejezést. Náluk egyszerűen így oktatnak." Mármint gyerekcentrikusan, egyénre szabottan, képességfejlesztésre koncentrálva, csoportokban, és még sorolhatnánk a varázsszavakat, amiktől sok magyar pedagógusnak összeszorul a gyomra.
Tanulságos átfutni az American International School of Budapest tanrendjét: például az Arts nevű fejezetét, amit a magyar iskolákban egy-egy ványadt rajz- és énekóra fed le. A diákok megismerkednek az összes művészeti ággal, természetesen a gyakorlatban, vagyis festenek, szobrászkodnak, filmet forgatnak, zenélnek, énekelnek, színészkednek, és emellett természetesen ők is tanulják az összes rendes tárgyat; arról nem is beszélve, hogy körülbelül harmincszor annyit sportolnak, mint a magyar gyerekek.
Ez a francia és a német sulikban is hasonlóan működik, az már viszont amerikai specialitás, hogy a sportteljesítményekre és a közösségi életre legalább akkora súlyt fektetnek, mint a tanulásra. A filmekből ismert kép, miszerint az osztályt a focicsapat tesztoszteron-túltengéses bikája és a szőke szépség vezeti, Vági Andrea iskolatitkár szerint túlzás, de az igaz, hogy a magyar gimik álomdiákja, a szürke magoló itt kevesebbre viszi, és a tanároktól is elvárják, hogy képesek legyenek megtartani egy tenisz- vagy egy úszóedzést, illetve minél több érdekes programot szervezzenek. A közösségi aktivitást az álláspályázatok elbírálásánál is fontos szempontnak tekintik: az önéletrajz "hobbi" fejezete náluk tényleg számít. A sportcentrikusságot le sem lehetne tagadni, a campuson ugyanis kivilágítható szabadtéri kosár-, baseball-, tenisz-, foci- és atlétikai pálya várja a diákokat.
Búcsú Goethétől
Más nemzeti klisék kevésbé érvényesülnek. A legnyitottabb iskolát a szigorú németek tartják fenn, hozzájuk bárki besétálhat, míg az amerikaiaknál le kell adni a személyit, a franciák pedig egyenesen kitiltják a szülőket, igaz, ez elmondásuk szerint otthon, Franciaországban is így szokás. Meglepő a viszony a hagyományos kultúrkincshez: az európaiak olyan sikeresen tértek át a reformista képességfejlesztésre, hogy a könyvtáraikban már nem találni tekintélyt parancsoló Goethe- és Voltaire-sorozatokat, csak "lightos" szöveggyűjteményeket, az amerikaiak viszont jelentős tudományos és irodalmi anyagot gyűjtöttek össze.
Nagy különbségeket mutat az egyes sulik nemzeti jellege is. A németek eredetileg is bikulturális iskolaként jöttek létre a rendszerváltozás után, vagyis önálló magyar águk van, magyar osztályokkal, és csak az utolsó két évfolyamban kerülnek össze a magyar és német diákok. Ráadásul az iskola elmagyarosodóban van, a magyarok aránya már 50 százalék fölé ment. A franciák ellenben szigorúan őrzik az egynyelvű és hangsúlyozottan világi francia gimnázium hagyományát, mely külföldiekből is főleg a frankofón kanadaiakat, svájciakat és észak-afrikaiakat várja. Ezzel ellentétben az amerikaiak iskolája maga a megvalósult multikulturalitás: itt a legkevesebb a magyar (alig tíz százalék), de amerikai is csak húsz százalék van, a többi diák 45 különböző népből származik (izraeliek, spanyolok, kanadaiak, dél-koreaiak, britek) - az amerikai "feeling" mégis nagyon erős.
Jellemző módon az európaiak hivatalos eszközökkel igyekeznek küzdeni a környezet asszimiláló hatása ellen. Iskoláik központi irányítású nemzeti hálózatba szerveződnek, hazai tanrendeket alkalmaznak, és hat év után kötelezően hazarendelik a tanárokat, mielőtt nagyon gyökeret vernének a fogadó országban, fenntartva az illúziót, hogy iskolájuk semmiben nem különbözik egy átlagos düsseldorfi vagy lyoni gimnáziumtól - ami a keletre települt "expat"-eknek nagyon fontos.
A minőség ára
De nemcsak a tanárok cserélődnek sűrűn, hanem a gyerekek is. Mindhárom iskolában körülbelül három évben határozzák meg azt az időt, amit egy diák átlagosan náluk tölt, hogy aztán egy hasonló iskolában folytassa a tanulmányait Kuala Lumpurban vagy Johannesburgban. Ráadásul egy-egy unatkozó menedzserfeleség többet is végigpróbáltat a gyerekével az öt pesti suliból.
A Siemens, a Hyundai és a Bosch külföldi csúcsvezetőinek gyerekein kívül ezek az iskolák fogadják a követségi alkalmazottak fiait és lányait is, továbbá meglehetősen sok magyar gyereket. Mendly Lajos, a német iskola magyar ágának vezetője szerint náluk a kettős identitás minden fokozata megtalálható: vannak német gyerekek, akiknek évek óta Magyarországon élnek a szülei, és itt építették ki az egzisztenciájukat, vannak vegyes házasságból származók, Németországban született magyarok és olyanok, akik valamilyen okból egy másik ország Deutsche Schuléjában kezdték el tanulmányaikat, és hazatérve sem szeretnének bekerülni egy átlagos magyar gimnázium számukra idegen miliőjébe. A legritkább eset a "színmagyar" újpesti munkásgyerek, aki szociális alapú ösztöndíjjal kerül hozzájuk - ez kizárólag a német iskolában fordulhat elő, de ott is meglehetősen ritka. A magyarok közül főleg a gazdasági elit tagjai adják gyereküket nyugati gimnáziumba, hogy anyanyelvi francia- vagy angoltudást biztosítsanak nekik, a miniszterelnök nevelt lánya mellett például az egyik volt jegybankelnök gyerekei is a franciáknál nevelkedtek.
Az iskolákba való bejutást természetesen erősen meghatározza a család anyagi helyzete, bár mindhárom intézmény szívesen hangsúlyozza felvételijük komolyságát. A tandíj összege nagyon eltérő: a németeknél körülbelül 700 ezer forint egy évre (magyar állampolgároknak csak 400 ezer forint), a franciáknál 1 millió forint (magyaroknak 900 ezer), míg a legdrágább iskola, az amerikai 3 millió fölötti összeget kér tanulóitól. Tegyük hozzá, hogy a franciáknál és a németeknél a saját állampolgárok tandíja is kedvezményes, a külföldieknek ennél is többet kell leperkálniuk, az amerikaiak viszont egységes mércét alkalmaznak.
A puszta borzongáson túl azért is érdekesek ezek a számok, mert megmutatják, mennyibe kerülne európai színvonalú oktatást biztosítani privatizált körülmények között. A francia és a német iskola biztos, hogy semmi olyan luxust nem nyújt, ami egy átlagos magyar gimnáziumban normális viszonyok között túlzás lenne, viszont mindkettő nagy állami támogatást kap a saját anyaországától. Az amerikai iskola bárhol elitintézménynek számítana, ellenben teljesen önfenntartó, ez tehát már reálisabb összehasonlítási alap, bár még itt is vannak extra kedvezmények: az alapító nemzetközi szerződés értelmében például a tanáraik teljesen adómentesek. Az mindenesetre biztos, hogy a magyar lakosság döntő többsége képtelen lenne nyugati színvonalon taníttatni a gyerekét, ha erre saját magának kellene a pénzt előteremtenie.
És hogy miben áll ez a nyugati színvonal? Semmi különös. Ahogy Vági Andrea fogalmaz: "Tudjátok, ha itt elromlik valami, akkor az ember egyszerűen csak telefonál, és valaki megjavítja. Legkésőbb másnap. Ezt egyszerűen nem lehet megszokni."
Zsuppán András
Hipózott idill
Budapest öt nyugati közösségi iskolája közül három, a német, a francia és az amerikai is új épületbe költözött 2002-2003-ban. A szakmai sajtó egyhangúlag méltatta az új házakat, egyes kritikák egészen odáig merészkedtek, hogy a kortárs magyar építészetben alig van hozzájuk mérhető iskolaépület. A budai hegyekben található sulik valóban lenyűgözőek, különösen az amerikai: a Nagykovácsi melletti iskola többszárnyú központi tömbjéhez a már említett fedett uszoda mellett a szabványosnál kétszer nagyobb méretű sportcsarnok tartozik, kihúzható lelátóval és eredményjelzővel, valamint egy 350 fős színházterem, kávézó, színvonalas étterem, zeneszobák, barkácsműhelyek, park, sportpályák és mindaz az infrastruktúra, amivel csak egy elit oktatási intézmény el lehet látva. A kaliforniai hangulatot a környezet is erősíti: az épület előtt iskolabuszok parkolnak, büszkén lobog a zászlórúdon az amerikai lobogó, a pilisi nemzeti park hegyei pedig amfiteátrumszerűen ölelik körbe a campust, így az osztálytermek ablakából a szemhatárig nyúló erdőkre nyílik a kilátás.
A németek svábhegyi iskolája sokkal kisebb és családiasabb, de ha lehet, talán még bravúrosabb: a meredek domboldalt úgy építették be, hogy a nagy épületből az utca felől semmi sem látszik, lentről viszont nagystílű, üvegezett falú félkörívként simul a ház a hegyhez, széles teraszt közrefogva, ahonnan lelátni az iskola kis ,,magánerdejére", és alatta egész Budapest panorámájára, mintha csak a város tetején ülnénk. Legkevésbé a franciák büszkélkedhetnek, a magyar tervezőpáros, amely Nagykovácsiban is dolgozott, ezúttal csak elkerített egy darab pusztát a forgalmas Máriaremetei úton, és felhúzott rajta egy fehér, technicista iskolát, aminek az elvárható minőségen felül semmilyen különlegessége nincs.
A nagyvonalú építészet természetesen a reprezentáció része, hiszen egy ilyen iskola éppúgy az országimázshoz tartozik, mint egy követség vagy egy kulturális intézet, bizonyos vonások azonban mindhárom esetben közösek, és maguk is üzenetet hordoznak. Ilyen például a természetes anyagok használata, a tágasság és a sok közösségi tér. Szabad, gyerekcentrikus, de befelé forduló, zárt és védett világot alkotó helyek jómódú emberek gyerekei számára, akiket a sors egy idegen, nem túl tiszta, nem túl rendezett és meglehetősen kaotikus országba vetett.
