Magyar Narancs: Mit gondol, mitől válhatott irodalmi sztárrá?
Éric-Emmanuel Schmitt: A regényeim, esszéim, darabjaim és egyéb írásaim szerzője vagyok, nem a sikereimé. Az olvasók-nézők csináltak belőlem sikerszerzőt. Persze minden újabb írásnál félek, hogy vége szakad ennek a harminc éve tartó szerencsecsillagzatnak. Elég merészen ugrálok a prózaírás, a színház, a film és a zene között. A képzeletem rabszolgája vagyok. A mi korunk a pesszimizmust, a hiányt, az ürességet, a szomorúságot kultiválja, én meghagyom a reményt, még a legtragikusabb történeteimben is mindig van valami pozitív.
MN: A legnagyobb mozisztárokat sikerült visszacsábítania a színpadra: Alain Delont, Omar Sharifot, Isabelle Adjanit. Konkrét színészekben, sztárokban gondolkodva írja a szerepeket?
ÉES: Soha. Michel Serrault évekig kapacitált, hogy írjak neki darabot, de képtelen voltam rá. Egy nem létező színészre gondolva írok, egy „kísértetre”, akiben van néhány vonás Jean Marais-ból, Gérard Philipe-ből, Belmondóból, Delonból. Jean Marais Cyranója láttán szerettem bele a színházba.
MN: Kezdettől a színház vonzotta?
ÉES: Kamaszkoromban bokszolónak készültem, mint a bátyám, hogy levezessem az agressziómat. Lyoni nagyapám, aki ékszerész volt, nagyon adott a kultúrára, tőle tanultam a könyvek szeretetét. Másodgenerációs értelmiségiként élő anakronizmusnak éltem meg, hogy miközben Nietzsche, Kant, Hegel műveit bújtam, Diderot-ból doktoráltam az egyetemen, a lényem másik része a színházhoz húzott. Aztán néhány évnyi filozófiatanárkodás után lehorgonyoztam az írásnál.
MN: Szoros barátság fűzte Omar Sharifhoz, akit visszacsalt a csellengésből az arab fűszeres szerepére az Ibrahim úrban.
ÉES: Sharif a 2000-es évek elején egy párizsi szállodában lakott. Minden vagyonát elkártyázta. A hotel egyiptomi igazgatója fedezte a költségeit azzal a kikötéssel, ha cserébe esténként Sharif megjelenik a bárban, hogy a közönség lássa, milyen illusztris vendége van a szállodának. Omar kiábrándult az életből, a mesterségéből, senkivel nem tartotta a kapcsolatot a szakmából. Amikor a producertársammal elhatároztuk, hogy megfilmesítjük az eredetileg regénynek írt Ibrahim urat, egyikünk sem tudta elképzelni mással, mint vele. Becsúsztattuk a forgatókönyvet a szobájába egy szívhez szóló levél kíséretében. Másnap felhívott, hogy ez a legszebb szerep, amit valaha ajánlottak neki. Már javában forgattunk, sokat nevettünk, barátság alakult ki köztünk, amikor megjegyezte: „Találhattál volna nálam jobb idős színészt, de jobb öreg arabot biztosan nem!” Személyes ügyének tekintette a filmet, egy muszlim fűszeres és egy zsidó kisfiú barátságának a történetét. A családjában mindenféle vallású emberek voltak, és ő maga is a toleranciát, az elfogadást képviselte.
MN: Az Ibrahim úr története ma aktuálisabb, mint valaha. A muszlim terrortámadások óta nem érezte szükségét annak, hogy a jelenre reflektáló történetekkel is előálljon?
ÉES: A színház az ember állapotának leképezése, pszichológiai lenyomata. Minden történet egyben kortárs is, mert a jelen problémáinak tükrében szólal meg. Nem érdemes levinni az aktualitások szintjére. A görög tragédiáktól kezdve a metafora az az univerzális nyelv, amin keresztül a körülöttünk lévő világ leképezhető, értelmezhető. Íróként szerelmes vagyok a psziché rejtélyeibe, az emberi lélek összetettsége képezi a kíváncsiságom tárgyát, amikor leülök az íróasztalomhoz. Erről szeretek mesélni jóindulattal, soha nem ítélkezve. Molière, Racine, Corneille szerint is a színház a tetszés művészete.
MN: Az ismeretlen című darabjában arra tett kísérletet, hogy a gonosz jelenlétében firtassa Isten létezését. Freud utolsó bécsi éjszakáját eleveníti meg az Anschluss évében.
ÉES: Vajon most hol lehet Isten, hogyan lehet hinni benne Auschwitz után? Hányan tették már fel ezt a kérdést! A 20. század legszebb és legeredetibb ateistájának tartom Freudot, aki élete végén eljut arra a pontra, hogy kételkedni kezd az ateizmusában. A lányát elviszi a Gestapo, a Harmadik Birodalom elismerő nyilatkozat aláírására akarja kényszeríteni, hogy elhagyhassa a várost. Egy rejtélyes idegen meglátogatja, és ez a saját kételyeit kivetítő találkozás arra indítja, hogy perbe szálljon a számára addig nem létező Istennel. A 90-es évek elején írtam a darabot, de az Európát lángba borító ideológiák sajnos ma is élnek. Az antiszemitizmus, a rasszizmus, a gonosz uralmában a Soá hosszú árnyéka kísért. Nem véletlen, hogy ez az egyik legtöbbet játszott darabom.
MN: Előszeretettel forgatja ki a történelem az egyetemes kultúra ismert alakjait a megszokott „szerepükből”. Ez indította arra, hogy Hitler két „sorsát” is megmutassa?
ÉES: A valódit és a fiktívet. A La part de l’autre talán a legolvasottabb, legtöbb példányban elkelt regényem. Az alapkérdése az: mi lett volna, ha a Soá poklához vezető második világháború szörnyének máshogy alakul a sorsa? Tizenhét évesen nem veszíti el az anyját, pártfogóra lel az apjában, felveszik a bécsi képzőművészeti akadémiára, és művész lesz. Milyen lett volna a 20. század Hitler nélkül? Hogyan válik egy személyiség démonivá, a frusztráció, a gyűlölet hogyan termeli ki a maga diktátorait? Ezek foglalkoztattak.
MN: A Le cycle de l’invisible című kisregénysorozata a világvallásokról szól, gyerek főszereplővel.
ÉES: A gyerekek a világmindenség spontán filozófusai, mert a platóni és a szókratészi erényeket hordozzák magukban. Platón szerint a filozófus legfőbb erénye a rácsodálkozás. Szókratész fogalmazta meg „a tudom, hogy nem tudok” alaptézist. Mi, felnőttek híján vagyunk a rácsodálkozás képességének, s a nem tudásunkat is képtelenek vagyunk elismerni. A spiritualitás nem légből kapott dolog. Az emberiséget kezdettől fogva az élet értelmének kutatása foglalkoztatja. A fizikai érzékelésen túli dimenziók, a valóság mögötti tartalom a spiritualitás, a vallások ennek a formai megnyilvánulásai. Éppen ezért teljesen értelmetlen mások vallását megkérdőjelezni, elutasítani. Egy svájci újságíróval folytatott beszélgetés indított a sorozat megírására. A Milarepa című színpadi monológom a buddhizmussal foglalkozik. Az újságíró megkérdezte, ezek szerint én buddhista vagyok? Mire visszakérdeztem: csak egy fekete lehet antirasszista?
