Magyar Narancs: Könnyen lehet, hogy örökké a Harcomról fogják kérdezgetni, noha 2011-ben pontot tett e nagyszabású irodalmi-önéletrajzi vállalkozás végére. És ígéretet tett arra is, hogy soha többé nem fogja kitenni sem a feleségét, sem a gyerekeit ilyesminek. Ehhez képest az azóta megjelent négykötetes Évszakok-sorozatban, főleg a Tavasz című részben ismét a családjával foglalkozik. Ezek szerint nem tartotta be az ígéretét.
Karl Ove Knausgård: Lehet, hogy tényleg nem tartottam be, de ez azért nagyon másféle könyv. A családomról van szó megint, de az első két könyvben csupa ártatlan dolog van: tárgyak és egyebek vagy a születendő lányomnak írt levelek. Valahogy úgy, hogy lám, ez az a világ, ez az a környezet és ez az a család, ami rád vár. Ebben a tónusban született az első két könyv, de amikor belekezdtem a harmadikba, úgy éreztem, ez így mind nem igaz, illetve csak része az igazságnak. A lányom megszületik, minden nagyon szép, minden nagyon problémamentes és könnyed, de azért álljunk csak meg egy kicsit, hiszen van sötétség is a világon. És ezt a sötétséget bele is írtam a könyvbe. Ezúttal azonban nem szerepelnek a szövegben nevek, csak maga a helyzet, ami a családunkban kialakul és terjedni kezd. Lényeges különbség, hogy ezúttal nem a saját agóniámról és frusztrációmról írtam, hanem épp arról, ami a saját megélésemen kívül esett. Természetesen az akkori feleségem olvasta ezeket a szövegeket is, és rendben találta. De igaza van, azt csináltam, amiről azt mondtam, hogy nem fogom többé.
MN: Egy kritikusa ezt úgy fogalmazta meg, hogy az első két kötet szentimentalizmusa után visszatért a kegyetlenséghez.
KOK: Nem gondolom kegyetlennek, inkább az igazsággal való foglalatoskodásnak, de értem, mire akart a kritika kilyukadni.
MN: Azt mondta, bizonyos mértékű cinizmusra szüksége volt ahhoz, hogy az élete fájdalmas epizódjairól írni tudjon. A Harcom hat kötetének megírása során mikor volt szüksége a legtöményebb cinizmusra?
KOK: Amikor a hatodik kötetben a feleségem idegösszeroppanásáról szóló részben ott tartottam, hogy viszem be hozzá a gyerekeinket a kórházba. Nagyon húzódoztam a megírásától, de úgy éreztem, meg kell tennem. Sírtam, miközben írtam. Erre mondta a szerkesztőm, amikor megnézte az így született oldalakat, hogy azokon nem látszik semmi a megindultságomból. Folytattam tovább, ismét csak sírva, de ez megint csak bennem játszódott le, a papír nem mutatta ki a sírást. És harmadik nekifutásra is ugyanez történt. Ehhez azért kellett egy jó adag cinizmus, hogy el tudjam távolítani magamat, az érzéseimet a leírtaktól. Minél részletesebben, vagy ha úgy tetszik, minél kegyetlenebbül akartam leírni, ami történt és ehhez szükségem volt a távolságra. Még így is csak nagyon kicsit mentem bele, túl fájdalmas volt, hogy tovább boncolgassam.
MN: Az alkohol része az életének: az apja gyakorlatilag halálra itta magát, és fiatalabb korában, a könyvei tanúsága szerint ön is sokat ivott. Az ivás segít az említett, íráshoz szükséges cinizmus kifejlesztésében?
KOK: Éppen ellenkezőleg. Az alkohol felszámolja a távolságot, felszámolja az önkritikus látásmódot, nagyon szentimentális leszek tőle. Vagy egyenesen boldog. Az egyetlen tanács, amit az apám az írással kapcsolatban adott nekem, az volt, hogy igyál. Hogy oldottabban tudd csinálni. Ki is próbáltam a tanácsát a húszas éveimben, de borzalmas volt. Kiderült, nem tudok részegen írni. Persze azt gondolod, hogy amit így írtál, az nagyon jó, aztán megnézed józanul másnap, és kiderül, hogy szar az egész.
MN: A hat kötet megírását ezek szerint egy csepp alkohol sem segítette…
KOK: Írás közben nem. Soha nem iszom, míg írok. Ez ügyben kifejezetten babonás vagyok, még egy sör sem fér bele, nem iszom semmit írás előtt.
MN: A negyedik kötetben a fiatalkori énje a Led Zeppelint bömbölteti, hogy felajzott állapotában lehűtse magát. A Led Zeppelin az írásra is jótékonyan tud hatni?
KOK: Írás közben mindig kell a zene, és ha elkezdek írni valamit, mindig ugyanaz a zene kell. A hatodik kötetnél ugyanaz a két album ment megállás nélkül. A zene biztonságos teret ad, ez lesz írás közben az otthonom. A hatodiknál az egyik lemez az Iron & Wine B-sides válogatása volt, a másik a Midlake-től a The Courage of Others. Nemrég írtam egy könyvet Edvard Munchról – ennél a Lambchop utolsó előtti albumát hallgattam és semmi mást.
MN: Ugyancsak a negyedik kötetben írja, hogy az apja halála után a holmijai közül előkerült a naplója és néhány jegyzetfüzet, amelyekben feljegyezte azt is, hogy épp mennyit ivott. Ezeket a bejegyzéseket írói szempontból is meg tudta ítélni, hogy jól vannak-e megírva vagy sem, vagy ahhoz azért túl személyesek voltak?
KOK: Fájdalmas volt olvasni ezeket a szövegeket, persze, de ha akarom, elő tudom venni, újra tudom olvasni őket. Igazi sokként az ért, hogy egyáltalán írt, sosem gondoltam, el sem tudtam volna képzelni, hogy akár egy sort is ír. És főleg a magányról írt. Ami azt illeti, elég jól. Annyit tudtam, azt is csak az anyámtól, hogy fiatalon voltak irodalmi ambíciói, de sosem teljesítette be ezeket.
MN: A naplóírók közül kiket kedvel?
KOK: Nagyon szeretem Witold Gombrowicz naplóját. És Lars Norén svéd drámaíróét is. Norén naplói sok ezer oldalt tesznek ki, monumentális kordokumentumok, a kétezres évektől máig. Nincsenek lefordítva, de a skandináv irodalom kimagasló művei. Ő is botrányt kavart, mert a naplóiban közismert emberekről is szó van. És Norén nem túl kedves hozzájuk. Az öregedés, a saját öregedése is fontos szerepet kap, de ugyanúgy találhat vagy ötvenoldalnyi szöveget a kertészkedésről is.
MN: Ön is írt naplót.
KOK: Fiatalkoromban igen. De ezeket elégettem. Később előfordult, hogy mondjuk fél éven át megint vezettem naplót. Ezek nagyon érdekes szövegek, de nem azért, mert jók lennének, hanem azért, mert annyi mindent elfelejtek, így viszont minden ott van a papíron.
MN: A naplóégetés valami ünnepélyes rituálé volt?
KOK: Csak a szégyenérzetre emlékszem. És arra, hogy tűzre vetem a lapokat. Persze már megbántam, mert bármilyen hülyeségeket is írtam, mégiscsak az életem egy korszakát dokumentálták.
MN: Lehet, hogy irodalmi szempontból már a kérdésfelvetés is helytelen, de az olvasóit mégiscsak megrögzötten izgatja, mennyi is van az igazi Knausgård-ból a könyvekben. Egy ismerősöm, miután a Harcom második kötetében azt olvasta, hogy ön szerelmi bánatában egy méretes üvegszilánkkal összevagdosta az arcát, tüzetesen szemügyre vette az önről fellelhető fényképeket, hogy láthatók-e vágásnyomok az arcán. Nem látott ilyeneket. Én sem látok erre utaló nyomokat.
KOK: Pedig valóban így történt; egy üvegszilánkkal megvagdostam magam, vérzett az arcom, szörnyű volt, de behegedtek a sebek. Az eset valóban megtörtént, sokan látták az akkori arcomat.
MN: A lapunknak adott korábbi interjújában a híres komikust, Jerry Seinfeldet idézte, aki azt mondta a Seinfeld című sorozatáról, hogy az a semmiről szól. Ön szerint ugyanez a Harcomra is elmondható, csak önnél nincsenek poénok. Ahogy a negyedik kötetben a diákjai önt, a fiatal tanárt az angoltudásáért cikizik, az klasszikus vígjátéki helyzet.
KOK: A negyedik könyv szerintem nagyon vicces. Itt van egy ember, aki az egész könyv során csupán egyet akar, és ez az egy dolog nem akar összejönni. Le akar feküdni valakivel. Ami csak a könyv legvégén történik meg. Ennyi idő távlatából én látom ebben a humort, de vannak barátaim, akik szerint kifejezettem fájdalmas élmény volt erről olvasni, ők semmi vicceset nem láttak benne. Mondjuk, 18–19 éves fejjel átélni mindezt, az tényleg nem volt vicces, de negyvenévesen írni róla, az nagyon is az.
MN: Ebben az időszakban, amikor 18 évesen helyettesítő tanárként dolgozott egy észak-norvégiai falusi iskolában, arról ír, milyen vonzalmat érzett egy tanítványa, Andrea iránt. Ha valaki ma ilyen vallomást engedne meg magának például Hollywoodban, az a karrierje végét jelentené.
KOK: Tudom. Az ember nem az ilyen részleteket akarja közölni magáról. Ez erkölcsileg nagyon is… – de biztosan tudja, hogyan értem.
MN: Hogy erkölcsileg kétes?
KON: Nem, nem kétes. 13 éves lányokról van szó. Tudja, a legelső regényem egy 26 éves tanárról szól, aki kapcsolatot kezd egy 13 éves lánnyal. Írás közben azt gondoltam, hatalmas nagy balhé lesz a könyvből, de semmi sem történt. Leszámítva a díjat, amit a könyvért kaptam. Senki még csak nem is vitatta a történet morális aspektusát. Írtam egy forgatókönyvet a regényből, a producerek és mások is teljesen rendben találták. Aztán jött a #metoo. Ismét leültem a producerekkel, akik közölték, hogy egészen más olvasatot kapott a forgatókönyv. A #metoo előtt a történet egy fiatal férfi tapasztalatlanságáról szólt, az útkereséséről, ahogy részegesen ide-oda csapódik, ilyesmik. A #metoo után azonban már csak egy olvasat volt lehetséges: a #metoo-s értelmezés. Eszerint ez egy bántalmazó férfi története. Ez a teljesen megváltozott olvasat már önmagában is nagyon érdekes.
MN: Később, immár ismert íróként találkozott két hajdani diáklánnyal az osztályából.
KOK: Felolvasást tartottam Tromsøben, felhívtak előtte, hogy szeretnének találkozni. Olvasták a regényemet, az elsőt, amit említettem. Maga a történet fikció, de ráismertek a környezetre, felismerték a falujukat, néhány embert, sok mindent. Ez furcsa érzés volt. Én 30 voltam ekkor, ők 25. Kínos találkozó volt, de csak nekem, ők teljesen jól viszonyultak mindenhez. Úgy éreztem, örömmel vették, hogy valaki megörökített valamit a múltjukból. Miközben persze tisztában voltak vele, hogy kitalált történetet olvastak.
MN: A Harcom-könyvek bevételeiből alapított egy könyvkiadót, amely a nyilatkozatai szerint csak viszi a pénzt.
KOK: Még mindig nem kerestünk a könyvkiadáson egy fillért sem, de többé-kevésbé kijövünk nullszaldóra. Egyetlen teljes munkaidős alkalmazottunk van, csak ő kap fizetést.
MN: Hogyan lehet például Peter Handke kiadásával nullszaldóra kijönni?
KOK: Peter Handkével nem lehet, a külföldi irodalom, legalábbis az, amelyet mi adunk ki, nagyon kevésben fogy csak. De elkezdtünk norvég műveket is kiadni, ezek jobban is fogynak, és a kormány minden norvég könyvből 1000 példányt felvásárol. Így azért könnyebb.
MN: Gyanítom, az Évszakok-kvartettből jóval kevesebb fogyott, mint a Harcomból…
KOK: Óriási a különbség. A Harcom hat kötete 450 ezer példányban fogyott csak Norvégiában. Csak tippelni tudok, de az Évszakok-könyvekből jó, ha 20 ezer ment el. De erre számítottam is. Ezek nem regények, csak egy szűk kört érdekelnek. Az első regényem nagy siker volt, 100 ezer példányban adták el. A második könyvem nagyon más volt, angyalokról szólt, 10 ezer ment el belőle. Rájöttem, hogy ez így megy, nem a név adja el a könyvet, hanem maga a könyv: ha épp kell az embereknek, veszik, ha nem, nem.
MN: Volt felesége és négy gyermekének édesanyja, Linda Boström Knausgård szintén író. Két íróember plusz az egyre növekvő számú gyerekek – hogy nézett ki a családi költségvetés a Harcom-könyvek sikere előtt?
KOK: Meg tudtunk élni, de nem túl jól. Kaptam ösztöndíjakat a norvég államtól, ez nagyjából egyharmada volt egy teljes fizetésnek. Dolgoztam egy kiadónak, könyveket olvastam nekik, ebből valamivel több jött be. Írtam kritikákat, az is hozott valamennyit. Egy nem túl drága lakásban laktunk, valahogy megéltünk, de a hangsúly az olcsón volt. Aztán hirtelen elkezdett özönleni a pénz. És ez sok mindent megváltoztatott.
