Adatok és tények vallanak arról, hogy nagy a baj, olykor pedig a bőrünkön érezzük a poklot. Mindjárt ki is emelném Földényi F. László egy mondatát az új könyvéből: „Az ember végül is felfoghatatlanul későn jelent csak meg e bolygó tojáshéj vékonyságú felszínén, és kozmikus léptékkel mérve pillanatok alatt el is fog tűnni.” Hozzáfűzném, hogy nemcsak kozmikus léptékkel mérve: egyes tudományos kutatók szerint immár nemzedékekben kell számolnunk, mert a földi létezésnek befellegzett.
A világegyetem idejének piciny szakaszán szánt végig Földényi, röpke 2500 éven, ami egy szúnyog élete az univerzumban. Nagyjából Platóntól máig ível az esszéidő, különös hangsúllyal a reneszánszon, a felvilágosodáson és a forradalmak korán, valamint a sztálini és a náci perióduson. Földényi művészeti író, aki mindig művészeken, írókon, költőkön és bölcselőkön keresztül lát, így ebben a kis könyvben is ők a főszereplők, ám ezúttal melléjük szegődnek a mérnökök. Nem, nem a művészek a lélek mérnökei, hanem az építészek, kiváltképp azok, akik fantáziaépületeket és utópisztikus városokat terveztek. Ebből a könyvből én azt olvasom ki, hogy a művészek és a mérnökök közt szakadék tátong még akkor is, ha bizonyos hasonlatosságok vannak köztük.
Isten városáról (Civitas Dei) eddig még csak a repülő ablakán kinézve tűnődtem, onnan jobbára nagyon szép volt, irreális és szabad, ragyogó, változó. A teológusok és a mérnökök nem engednek az ilyen káprázatoknak, és a mennyek országát elég szigorúan képzelik el. Az utóbbiak „ideális városnak” nevezik, és terveztek is ilyeneket; sajnos nem mindegyik maradt meg a rajzasztalon. Földényi könyvének egyik szála ezeket a projektumokat mutatja be és köti össze egymással. Röviden szemlélteti, hogy milyen az, amikor a ráció megőrül. Ezt bárki megfigyelheti a kültelki lakótelepeket szemlélve. „Az újkori rabszolgatartás” nem metafora, hanem tapasztalati valóság, azzal a megszorítással, hogy „a modern kor rabszolgái önként vállalják a rabszolgaságot”. A fő ihlető az ilyen típusú, a nem metaforikus rabokat elszállásoló építészetben Jeremy Bentham (1748–1832) híres Panopticona volt, a börtön, amelyben mindenki mindig szem előtt lett volna; Michel Foucault és Zygmunt Bauman is foglalkoztak ezzel a híres tervrajzzal, mint a kegyetlenül ravasz emberi fantázia egyik csúcsproduktumával. Innét egyenes út vezetett a náci koncentrációs táborok fölépítéséhez, amelyek mérnökei közül nem egy megérte a békés öregkort.
Azonban a metafizikai fantáziának van egy sokkal értékesebb, pozitív ágazata is, a festők „metafizikai absztrakciói”. De Chiricóról beszél Földényi legtöbbet ebben a könyvecskében, aki nehezen fölfogható festő a figuralitás és az absztrakció határán – itt a lehetőség, hogy barátkozzunk vele. A mérnökökkel szemben, akik ha metafizikáznak, a sivárság monumentumait állítják elő (mint például a fasiszta Albert Speer), a művészek fantasztikus képeket rántanak ki a tudat kalapjából, mert náluk a metafizika nem diszciplína, hanem „a világ érzékelésének sajátos módja”, egyfajta révület. Csuda jó, hogy a szerző ide köti be Kafkát a Gracchus, a vadász című prózájának szálán (fordította Tandori Dezső – a szellem labirintusában kalandozva mindennap a kezembe kerül valami Tandoritól!), melyről Sebald is írt Szédület. Érzés című könyvében. Ebben a novellában Kafka egy élőhalott nyugtalan útvonalairól beszél, az egyik inspiráció pedig Rivában érte őt. Kísérteties a Kafka által küldött rivai képeslap meg a Földényit inspiráló XV. századi veduta, Giorgio Martini Építészeti látképének hasonlósága.
A felügyelet, a kontroll, az élet rendszabályozása, a büntetés és a transzparencia volt az eszményi szupervárost elképzelő mérnökök indítéka, és van egy különös kapocs köztük meg a hozzájuk képest szoft művészek közt: Sade márki. Mindeddig nem figyeltem föl arra (ugyan ki szereti olvasni őt?), hogy a szadista márki hasonló építménybe helyezi a pornográf, mások szerint filozofikus képeit, mint amilyet a katonai geometriát kedvelő tervezők okoskodtak ki. A börtöntestben azonban a márki nemhogy lenyesné, hanem fölturbózza a szexuális fantáziát, mely ugyanúgy a halállal táncol, mint a romantikus költők ártatlan (?) szerelmi ábrándjai.
Az emberek azonban megvalósították azt, amit a költők és filozófusok csak elképzeltek és értelmeztek, mintha Marx híres tézisének tettek volna eleget. A halál ténylegesen működésbe lépett a Civitas Dei földi realizálásaiban, szovjet és német földön a táborokban és a városképek militáns jellegében, de Franciaországban is van rá példa (Mourenx, a munkásváros). Hatalmasak az időbeli és a földrajzi meg a szellemi fesztávok, de Földényi összerántotta őket – hisz ez a gondolkodás. A centrumban ott a felvilágosodás, melynek hübrisze az észbe, a humán értelembe vetett hit, amit talán túlzás vakhitnek nevezni – vagy mégsem? A minap ökológiai szemléletű szakemberektől hallottam a rádióban, hogy nem túlzás kivágni a fákat a nagyvárosokban a parkolók végett, mert parkoló, az minél több kell, akinek nem tetszik, menjen vidékre. Ezt nevezem mai vakhitnek: a technológiai és urbanisztikai fejlődés, a turbókapitalizmus hívei nem vesznek tudomást például arról a tényről, hogy a fák, és csak a fák tisztítják a szennyes városi levegőt.
Földényi F. László könyve, és nem csak ez, arra való, hogy az olvasó asszociáljon, eszébe jussanak dolgok, és tovább szője a szőnyeget. Ő nem dolgozatot, tanulmányt, akadémikus szöveget ír, hanem esszéket, és az esszé a szellemi szőnyegszövés művészete. És ha már belebonyolódok ebbe a metaforába, akkor repülő szőnyeget mondok, mert Földényinél olyan dimenzióról van szó, ahol a különböző „lebegő” tárgyak, a művészetek, a filozófia, a misztika és az irodalom összefutnak. Pontosabban az esszéíró az, aki bátor húzásokkal összekapcsolja az egészen különbözőnek látszó dolgokat. Teheti, rá is vonatkozik poetica licentia, szabadon kalandozhat. Ámde formája és stílusa kell legyen a szövegének, mert ez a műfaj mű-alkotás: formaalkotó, metaforaképző, többjelentésű írásmód.
Az „eleven halál terei” értelemszerűen a nem-időben „léteznek” – a művészetekben a lehetetlen is lehetséges, hiszen a képzelet birodalmában vagyunk. Ugyanezek a terek viszont az építészeti-uralmi változatokban, amikor a mérnökök meg akarják változtatni a világot ahelyett, hogy értelmeznék, mérhetetlen agresszivitást betonoznak le, a természetet is meg az embereket is igába akarják hajtani. Ez a mauzóleum–büntetőintézet–elmegyógyintézet–láger–lakótelep–gyárváros paradigma, míg a művészetekben ugyanerről a melankólia–magány–boldogtalanság–szégyen–félelem témájára születnek variációk. Az előbbi expanzív, az utóbbi viszont befelé ás; az előbbi kollektívumban gondolkodik, az utóbbi egyéni színezetű. Az előbbi átvilágít és lebénít, az utóbbi megvilágít és a szorongásokról beszél. Mindkét szférában kulcsfontosságú a „bűn” témája, de a Bentham-féle „politikai technológia” a fegyelmezést és a büntetést szorgalmazza, a Kafka/Chirico-féle gondolat pedig megváltás-megtisztulás körül forog, még ha negatívan is, a megválthatatlan állapottal számolva.
Földényi rém koncentráltan vezényli ezt a nagy-nagy témát a két sík között ugrálva és összefüggéseket teremtve köztük, mintha a színéről a visszájára forgatná a paradox fenomént, amit a könyv címe pontosan megnevez. Ő azok közé a művészeti írók közé tartozik, akik mindig ugyanarról beszélnek, a vezérszólam most is a melankólia, aminek ezer változata van, és megragadhatatlan: hol nyugtalan, hol elhaló, kimeríthetetlen, mint a párja, az életöröm. A szorongást ebben a könyvben a szorongattatás tetézi, a halálfélelmet pedig a gyilkolás. Azt hiszem, az esszé középpontja az az inverzió, ahogy az „Isten városa”, a tökéletesség projekciója pokolivá válik, a szorongatás dermesztő képeiből pedig esztétikai öröm fakad.
A mesterszonett mintájára „mesteresszének” nevezném Földényi kis esszékönyvét, mert nagyon sűrű, tele van rímekkel és jól formált. Különböző korok igencsak különböző műalkotásai, különféle típusú és értékű kreációk, gondolatok és kemény tények lépnek benne interakcióba. A mozdulatlanság írott, festett, rajzolt képei vezették most a kezét, és mozgásba lendültek. Egy kis képtárat és breviáriumot is kapunk ezzel a könyvvel, és rekapitulálhatjuk 2500 év szellemtörténetét. De vajon lesz-e kinek továbbadni a tradíciót?
Jelenkor, 2018, 96 oldal, 2999 Ft
