narancs.hu: A Láthatatlan híd a nagypapád és a testvérei világháborús élményein alapszik. Hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a fikció?
Julie Orringer: Az első pár fejezet lényegében egyezik a valósággal: a nagyapám, akiről András alakját mintáztam, egy nem túl jómódú zsidó családba született Konyáron; volt egy bátyja, aki orvosnak, és egy öccse, aki sztepptáncosnak készült. Valóban építész szeretett volna lenni, de a numerus clausus miatt érettségi után nem tanulhatott tovább. Ösztöndíjat nyert egy párizsi egyetemre, ám az első félévben kiderült, hogy a magyar kormány döntésének értelmében zsidók külföldi tanulmányait nem támogathatják Magyarországról. Hogy elő tudja teremteni a tandíját, elment kisegítőnek a Sarah Bernhardt Színházba, ahol a színészek és a rendezők ügyes-bajos dolgait intézte. Két éve élt és tanult Párizsban, amikor kitört a háború, és vissza kellett térnie Magyarországra, ahol szinte rögtön munkaszolgálatra küldték. Nagyjából idáig a valóság; a szerelmi szál teljes mértékben a képzeletem szüleménye. A nagyapám nem szeretett bele egy idősebb balerinába Párizsban, sőt mi több, kiutazásakor már ismerte a nagyanyámat, aki Magyarországon várt rá.
narancs.hu: Amerikában mennyire ismerik az olyan aprócska kelet-európai országok világháborús történetét, mint a miénk?
JO: Az amerikaiak általában keveset tudnak minderről – aki valamivel tájékozottabb, az többnyire ugyanolyan családi történeteken keresztül hallott a borzalmakról, mint én. Most már többet tudok Magyarország speciális helyzetéről, mint a könyv előtt, és ezzel párhuzamosan sokkal jobban átérzem a tragédiát. Megdöbbentő, hogy '44 májusában, amikor már mindenki tudta, hogy Németország és a szövetségesei elvesztették a háborút, mégis elkezdték a deportálásokat. És az még megdöbbentőbb, hogy milyen akkurátusan és lelkesen csinálták. Furcsamód Magyarországon is igen sokan vannak, akik nincsenek tisztában alapvető világháborús tényekkel. A legtöbb embernek például fogalma sincs, mi volt az a munkaszolgálat.
narancs.hu: Gondolom, arról még kevesebben tudnak, hogy a munkaszolgálatosok titokban vicclapokat készítettek, amelyekben meglehetősen szórakoztatóan számoltak be kevéssé derűs helyzetükről.
JO: A Dohány utcai zsinagóga levéltárában végzett kutatás során bukkantam ilyen újságokra. Először felfoghatatlannak tűnt, hogyan voltak képesek ezek az emberek humorral közelíteni a helyzetükhöz, aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak így tudták túlélni, épp ésszel átvészelni a borzalmakat. A humorba menekültek, mert máshova nem tudtak. Azt hiszem, ez az elképesztő túlélési ösztön tipikus magyar tulajdonság.
MN: Nem könnyíted meg az amerikai olvasók dolgát: az eredeti szövegben több kifejezés is magyarul szerepel.
JO: A munkaszolgálat kifejezésnek nincs angol megfelelője; az angol nyelvben és kultúrában egyszerűen ismeretlen a jelenség. Ha labor service-nek fordítom, akkor az nem adja vissza, sőt meg sem közelíti a munkaszolgálat lényegét: a felfoghatatlan körülményeket, a mindennapos megaláztatást, a teljes kiszolgáltatottságot, a kiúttalanság egyre növekvő érzését. A labor service amolyan kulturált, már-már kellemes tevékenység látszatát kelthette volna, amit mindenképp el akartam kerülni. Ezzel együtt úgy gondoltam, hogy egy olyan idegen szóval, amit az adott időszakban és országban valóban használtak, újra és újra emlékeztetem az olvasót arra, hogy bár regényt olvas, mindez valóban megtörtént.
narancs.hu: A Híd előtt egy novelláskötetet írtál, amelyben mai történeteket mesélsz. Miért döntöttél úgy, hogy az első regényed egy igen súlyos témát feldolgozó történelmi anyag legyen?
JO: A családunkban sok ködös, félig elmondott történet kerengett erről az időszakról. Sokat hallottam egy bizonyos Tiborról, aki a nagypapám bátyja volt, és meghalt a háborúban. Tudni akartam, hogy ki volt ez a titokzatos nagybácsi, hogyan élt, és miért halt meg – a róla való kérdezősködéssel kezdődött az egész. Egyébként Tibor az egyetlen, aki a saját nevén szerepel a regényben – így szerettem volna megőrizni az emlékét.
narancs.hu: Mi a helyzet a Híddal kapcsolatos filmtervekkel? Valóban Oprah Winfrey tévémogul cégénél vannak a jogok, és Koltai Lajos fogja rendezni?
JO: Oprah cége még nem vette meg a megfilmesítés jogát, csak érdeklődnek – mindenesetre ők az elsők a sorban. Koltai Lajost valóban érdekli a regény, aminek nagyon örülök. Most egy jó forgatókönyvírót szeretnénk találni – felmerült Michael Cunningham neve (Az órák írója és az Este forgatókönyvírója – I. ZS.), de még semmi sem biztos.
narancs.hu: Mit gondolsz a szélsőjobb magyarországi térnyeréséről?
JO: Sokat foglalkozom ezzel a témával. Nem igazán értem, hogy a Jobbik hogyan válhatott ennyire erős és befolyásos párttá. Az is nagyon furcsa, hogy a mai világban olyan széles körű lehet az antiszemitizmus, amilyen ma Magyarországon. Erre egyszerűen – legyen bármilyen rossz is a gazdasági helyzet – nincs sem magyarázat, sem mentség. Aki ilyen nézeteket vall, annak előbb-utóbb szembe kell néznie a ténnyel, hogy az egész világ visszataszítónak és nevetségesnek tartja emiatt.
