S hogy Adyt miért tartom – ebben is – kivételnek? Én, aki világéletemben vacogtam az alkalmiságtól, nem egy híres, ünnepi költeményben penzumteljesítést, másodlagosságot vagy szirupot, Ady Endre verseiben pedig személyességet, színt, leleményt és nemritkán hétköznapi útmutatást találok a magam számára. Görcsmentes, önazonos megszólalás – mondanánk mai szóval. Ady nem akar másnak látszani, mint a – szerepei. Kora tükre és szeizmográfja, s ez már korántsem póz. Ady nem múló veszedelem a retrográd gondolkodásra nézve. Nem csupán hívő ember volt, s nemcsak a társadalmi részvét, az elefántcsonttornyon jóval túlmutató gyakorlati érzék és a történelmi előrelátás rendkívül ritka képességével rendelkezett, hanem meggyőzően tudta versbe fordítani hitélményét is, például a keresztény ember számára elemi jelentőségű, az irodalomban éppen ezért a fájdalmas banalitásig elcsépelt eseménnyel, a karácsonnyal kapcsolatban.
Aki szeretné megosztani karácsonyélményét a közösségével, ugyanakkor óvakodik az eklézsia-/parókiairodalomtól, óhatatlanul fölteszi magának a kérdést: hogyan lehet írás közben elkerülni, na nem Istent, a hitet és a családot, de az Isten-haza-család, hit-remény-szeretet háromságok elképesztő csapdáit, fatális közhelyeit? Az érzés, amely ilyenkor csordultig eltölti, ha ugyan eltölti az embert, miért nem tartósítható? Miért nem tud számos, alapvetően jó érzésű emberben megszületni sem? Miért (nem) hiábavaló a várakozás? Lesz-e valaha eljövetel, mihez kezdünk magunkkal az efelől való bizonyosság híján? És végezetül: miért irtóznak egyesek a karácsonytól? (Hogyan vált a képmutatás és a hazugság szimbólumává az egyik legnagyobb keresztény ünnep, hogyan lett a karácsonyból kötelező feladat, iparág és kereskedelmi verseny, hogyan vált az iménti kijelentés is közhellyé? Hogyan menekülhetünk meg adventi rémeinktől? De ezzel már túl is lőttünk Adyn.)
Meghaladni mindezt a papíron természetesen szinte sohasem techné, hanem kizárólag inspiráció kérdése. És a világ összes közepes versében világosan kirajzolódik a demarkációs vonal: eddig bírta spiritusszal a szerző, innentől öblösödik a hangja, innentől lesz puszta deklamáció a verse. (Igen, igen: magamtól is olvastam már ilyet.)
Érzetünk összetett. „Befelé fordulni”, „elcsöndesedni”, „feltöltődni” a monotóniából kiszakadva, a magazinokban is deklarált óhaj ez. Bizonyára nem kizárólag a vásárról vásárra járva ajándékok után böngésző, romkom-néző, aromafürdőben lazuló, megtisztító szaunaszertartásos, képeslapíró, forraltbor-illatú életérzés a karácsonyvárás – de nem is független attól, elvégre az élvezetre irányuló vágy emberi alapszükséglet. Keressük és hajszoljuk az örömöt, mert jutalmazni óhajtjuk magunkat, bár nem csak szezonálisan.
Mezők átka
Ady sohasem eszköztelen, de mellőzi a megvesztegető csilingelést: diszkréten, alig remegő kézzel gyújt gyertyát, és ez mutatványainak maximuma.
Az Egy jövendő karácsony lidérces látomása Dickens híres regényére, a Karácsonyi énekre emlékeztet. A szobába karácsonyi vendég lép. Olyan, mintha Scrooge úrhoz kopogtatna be a karácsony szelleme, aki a régi ünnep tartalmára kérdez rá. Beszélőnk beleborzong, mennyi életlehetőséget pazarolt el idáig: „én még sohse éltem”. Volt része elég jóban-rosszban, rendhagyó, kegyelmi, ünneplő pillanatokban szintén, de a maguk mélységében nem élte meg őket, nem volt bennük jelen. Aligha személyeket ért „a régiek” alatt, sokkal inkább az elmúlt ünnepekre utal, s meggyónja a beteglátogatónak, hogy azok nem történtek meg vele. Aztán krisztusi gesztussal kiűzi a szobából a „pogányokat”. Gyógyítóját is elzavarja, jellemző művészhiszti.
Az Illés szekerén kötet újra két verset kínál, s ezeket két külön ciklusba fűzve. A Krisztus-kereszt az erdőn eredeti címe Egy régi szán-út. (Téli versek gyűjtőcím alatt jelent meg a Budapesti Napló esti lapjában 1908 januárjában, másodikként a Hideg király országában és A jégcsap-szivü ember között.) Vershőse „két nyakas, magyar kálvinista”, a föltehetően szilágysági éjszakában, csörgős szánkón utazó apa és fia. Ezúttal nem „rossz szekér” fut Adyval, de alighanem ugyanazon a nyomvonalon halad a szán, s ugyanabban a zegzugos, hepehupás, lidérces és látomásos magyar éjszakában, mint ama „kocsi-út”. „Az apám még vidám legény volt.” A faragott bálványra legyintés protestáns példája ragadós: mindketten fütyülnek („dalolnak”) a feszületre, amely mellett elhaladnak, afféle forgalmi függeléknek látják. A tagadás szelleme érezhetően máris beférkőzött kettőjük kapcsolatába: az apa Igenje mellé felnőtt a fiú erős Nemje is, odavan a családi kohézió. Hiába dalolnak szinkronban, a két szólam is lehet eleve kétféle: az apa derűsen dicsőít, a fiú fitymálva gúnyol. Mindenesetre korán elkülönböződnek, a fiú kirepül a szülői házból, majdnem csak az ünnepekre jár haza, s e ritka alkalmak az otthon presztízsét is megnövelik. Hosszú évekkel később a felnőtt fiatalember már mélyen megsüvegeli megváltóját, és megkockáztatom: nem utolsósorban a kereszttel szembedaloló apa előtt is kalapot emel, ha megkésve is. Felnövés, leválás és kötődés dialektikája; a hit mint kulturális kolonc és csökevény; a hit mint életesemény. Úgy emlékeztem, bámulatos a vers időkezelése, az előrehaladás kérlelhetetlenségével, pedig valójában semmi trükk, mindössze annyi történik, hogy Ady él a heinei dalformára emlékeztető keretes szerkezettel, és megszokott, ismétléses mintázataival: minden strófa ötödik sora azonos a másodikkal; továbbá értesülünk apa és fia rendkívüli sebességéről, explicit jelzés: „miként az Idő, úgy röpültünk”; majd rögtön arról, hogy két versszak között „Húsz év elmúlt”.
Az 1907-es karácsonyi Népszavában publikált és kötetben cikluscímadó A téli Magyarországban befagyott a láthatár, és hó alatt pihen durcásan az emberi lélek is. Kamaszkoromban alföldi expresszeken ülve éreztem át ennek a címnek a nagy levegőjét, roppant tágasságát és távlatosságát. Megy a vershős a gőzössel haza. „Én most karácsonyra megyek, / Régi, vén, falusi gyerek, / De lelkem hó alatt”. Hoppá, me-gint éjszaka utazik. Vajon a vasúti menetrend praktikuma kényszeríti rá, vagy eredeti, természetes vonzalma űzi újra meg újra az éjszakába? Álom nélkül álmodó utas, és (úgy látszik, fontos és jóleső gesztus újra jelezni a nemzeti kötődést:) magyar tanyák. Mégsem boldog zakatolás ez, a fizikai előrehaladással együtt a lelki épülés már csak illúzió: „halottak vagyunk”. A költemény megadja magát a magyar mezőket sújtó átoknak.
Említettük, hogy természetesen Adynak is akadnak penzumdarabjai. Szögezzük le: megrendelésre, kiemelt honoráriumért, napilapok kövér hétvégi mellékletébe is készülhet remekmű, számtalan ilyet írt ő is. Helyenkénti rutinmunkái első pillantásra fölismerhetőek olcsóbb megoldásaikról, és néha – bár Ady formafegyelme igazán ritkán hagy ki – nyelvi, még ritkábban gondolati hanyagságukról. A Megváltó kívánságára az ünnep a megtisztulásé: „Minden hívság kihányva / Életünk gömbiből” (A Jézuska tiszteletére, előbb a Budapesti Naplóban 1908-ban; 1909-ben a Szeretném, ha szeretnének kötetben). Ez az anyanyelven tett erőszak, ez a nagyvonalúan papírra kényszerített „gömbiből”, ez nagyon mulatságos, viccesebb még az Úr kegyosztó és visszavonó kezénél is.
Galamb képében
A Harcunkat megharcoltuk ciklus második helyén szerepel a tőle is szokatlanul száraz és kiábrándult Egy megíratlan naplóból, amelyben Ady évszámot is közöl: harmincegy évesen is falun tölti az ünnepeket „a kesely arcú pogány”, a vártán, mint mindig, az előző harminc alkalommal is. Lám, az állandóság is lehet kulcskérdés ebben a minden ízében innovatív versvilágban. „Real time” írta, s az újévi Nyugatban közölte – várták! Így lesték a sztárszerző minden megmozdulását a szerkesztői. S ő? December 25-én még szkeptikus. 26-án keresi Krisztust, de már nem tud úgy számot vetni a színe előtt, mint régen, vallja karcos keresetlenséggel. 27-én végez az egésszel, és beint. Először halljuk tőle a karácsonyi kiábrándultság és a visszarévedni képtelenség hangját. A megfáradt küzdő nem annyira dafkéból, mint inkább végleges keserűségből veti oda: békesség mindenkinek, „De nékem, / Maradjon háboruság”.
Igazi fekete gyöngyszem a heltais című Kató a misén, mivel ez A Holnap új versei antológiában, 1909-ben közreadott írás egy hátborzongató, katolikus thriller-novella. Alighanem újsághír alapján íródott, és kabaréba készült kuplészövegnek, a költő Párizsból „küldte be” A Zozó levelével együtt Nagy Endrének, aki féltette is Adyt, nem megy-e a színvonal rovására a rivalda; Ady pedig botránytól remegett, mielőtt anyjával és öccsével együtt beült volna a páholyba. Mindkét esetben alaptalan volt az aggodalom, ez a dal Medgyaszay Vilma állandó műsorszáma lett. Négyszer négy sor a papéknál szolgáló cselédlányról, aki teherbe esik, de vastag ruháival végig sikerül titkolnia pocakját. Bába és tanúk nélkül szül. Nem kívánt magzatát belefojtja a hóba, „a havas semmibe” rekkenti. Szörnyű tette után sokkos állapotban tántorog be az éjféli misére, ott pedig gazdája szavát meghallva ideg-összeroppanást kap. Érdekessége, hogy a verszáró négy sor – „Aztán a hivek szétoszolnak, / Kató lefekszik dideregve, / Istenre s a víg papra tekint / Lázban s két szegény gyerekre.” – a kötetkiadásokból elmaradt, Ady kihúzta.
Szerencsés final cut az eltávolításuk, a vers hatása valóban drámaibb a túlmagyarázás és a verssor „lázas” áthajlása nélkül. De álljunk csak meg egy pillanatra! Ez a pap nem csupán víg, de izmos is. Vajon miért tartja fontosnak kiemelni a beszélő Isten emberének maszkulin karakterjegyét? Á, megvan. Csak nem? Csak nem a tisztelendő úr az apa? Most még vidám, de hamarosan lefagy arcáról a mosoly, amint megtudja, mire vetemedett a megesett lány? Óvakodnék bármilyen alaptalan inszinuálástól, de ennél kézenfekvőbb megfejtés nincs. Ibsen-dráma tizenhat sorban.
Nem karácsonyi, hanem farsangi vers, de alighanem ez jeleníti meg a legérzékletesebben a gyermekkor rácsodálkozó, borzongásokkal teljes, zúzmarás, téli világát, számomra ezért is tartozik a legnagyobbak közé: Zug-zeng a jég-cimbalom, ugyanebben a verseskönyvben.
Két szív
Az 1910-es – újraolvasva karakteres és erős – A Minden-Titkok versei sorozata nem tartalmaz adventező verset. Vélhetnénk, talán azért, mert a karácsonynak nincs már számottevő titka költőnk számára, vagy átmenetileg vesztette el a jelentőségét, miközben „az ifju Minden / Keresztüldöfte Titok-dárdával / Az én szívemben a Halál szivét”. A két évvel későbbi és árnyalatnyival gyöngébb A menekülő élet kötet istenes ciklusa az Istenhez hanyatló árnyék. Ide, tehát egyetlen bokorba sorolta költőnk a már általunk is körbejárt Kis, karácsonyi éneket, valamint A nagyranőtt Krisztusokat is (Népszava, 1911). Utóbbi, azt kell mondjam, kincstári optimizmusú, látványosan balos üzenetű költemény a világ újkori átrendeződéséről tudósít: „Betlehem híres csillagának / Híre maradt csak, se hamva, sem üszke.” A beszélő kiszól az egykor Krisztus nevében vérengző keresztesekre, és bár a technikai civilizációt csöppet sem kárhoztatja, sőt „szent garmadának” nevezi a táguló univerzumot, a dömpinget, azért nehezményezi, hogy mindez háttérbe szorítja az isteni teremtést. A kicsengés mégis: föl, föl, előre! Figyelemreméltó, hogy a határokat eltörlő és a szocializmus eszméjével győzedelmeskedő pankrátorokat hasonlítja Krisztushoz, s mulatságos a kő-kenyér megbolondított példázata (nem mi viszonozzuk kenyérrel a ránk szórt köveket, hanem a kenyérre is mi formálunk jogot a kövek után). „S ez a szegény Siralom-Völgye / Mindenkinek kedves, jó lakóhely lesz.” Hát mégiscsak az Ember maradt Isten legtisztább és leghűségesebb képe-mása. Zeng az egység humanista himnusza, termelőszövetkezetben. Az életprogramot újrafogalmazó Harc és halál ciklusba sorolt A lelkem Kánaán-magvai című verset hasonló életigenlés dagasztja, a beszélő bő marokkal hitet és jövendőt hint, beharangozván, hogy „Lesz az Életnek cukros bora”. Adynál gyakori vershelyzet a diadal utáni fújtatás is: „Győztesre szárad ázott szárnyam.” Győrei Zsolt azért szereti, „mert nagyon kétségbeesettnek olvasom, hisztérikus önkúrálásnak, a végére egyetlen összecsukló zárómondattal”, mégpedig ezzel: „De ha nem így lesz, az is mindegy.” A mégis-morált a mindegy-morál váltja. Hogy Ady miért akarja galambbá változtatni a lomha varjakat, érteni vélem, éppen csak az ízlésem tiltakozik az eljárás ellen. (Ázott szárnyával közéjük tartozna a beszélő is, vagy ez csak amolyan költői kép?) Mert ugyanakkor „finom nő-testekhez” is hasonlítja őket, ő maga pedig kész a magvetésre: nos, ez már sok, még az ifjúkori héjanász után is. A varjak tehát a meghaladott múltból jönnek Léda árnyával együtt, a galambok pedig az új nők? A galamb ugyanakkor Jézus keresztelőjével kapcsolatos motívum is: amikor Jézus fölemelkedett a Jordán vizéből, a Szentlélek galamb képében szállt le rá, és a vállán pihenve nyugodott meg. Ez az egyetlen költemény, amely tárgyában ugyan karácsonyi, mégsem az ünnepkörben született, és nem is akkor látott nyomdafestéket, hanem egy 1911. szeptemberi Nyugat-számban.
Adytól nem merőben új, de a szezonból nagyon kirívó hangot üt meg egy háborús hangvételű, pedig még háború előtti, 1913-as poéma az ünnepi Népszavából, aligha véletlenül a szocdem sajtó fogadta be. A Gyűlölet és Harc (Ének Karácsony ünnepén) az ünneppel való visszaélésekkel pöröl, és a karácsonyból való teljes kiábrándultságot zengeti: „Ma a bilincses millióknak / Éhnyavalyás, kínos élete gyászol / S újra megátkoz téged, / Csalárd legenda, betlehemi jászol, / Hazug fölkentség, ál-szeretet.” Odáig fajul a Krisztussal való birkózás, hogy a Szeretet becsapott „hiszékenyeiből” bosszús tömeg verődik, amely iszonyatos csapatban lép a „Krisztus-hydra ezer fejére”. Ezt hozta költőnk idei angyala, ez az elundorodva ostorozó hang a kortárs Ady. Mellbevágó a fönti előzmények után. Hiteles hang ez is, de mi sajnálnánk a legjobban, ha ez volna költőnk búcsúja Jézustól.
De hogy mégse ez legyen az utolsó szava, hanem a kedveszegett igehirdetés: egyszerű, vertikális vágy a Nyugatban közölt Virágos karácsonyi ének. 1914-ből való, az első világháborús télről („Óhajtozom el a Magasságba”, minden földi „Csúfság helyett”), és azt panaszolja föl Istennek, hogy „Valaha be szebbeket tudtál”, megint gyermeki nosztalgiával. A giccshatáron való átgázolás – Adyra ugyancsak nem jellemző – gesztusa is megvalósul, amennyiben a beszélő magát „a Lélek mosolyát” várja vissza, hová máshová, mint a jászolhoz, s ennek fejében nem sajnálna semmit. Szívesen föláldozna olyan Jézus-kompatibilis, bár különben karácsonyidegen lényeket, mint két gerlice (vagy galambfióka, megint!), sőt „Két szívet is” odaadna érte. Költeményére a száz jézusi seben nyiladozó bokrétával teszi föl a koronát. És nem ír többé karácsonyi verset.
Ne már. Akkor mégis inkább az ostorozó Ady, nem?
Köszönet Győrei Zsoltnak, a versek adatolásáért pedig Hegyi Katalinnak a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A cikk bővített változatát január 6-tól olvashatják a Magyar Narancs honlapján.
