Ennek ellenére eszembe sem jutott, hogy félredobjam a könyvet. Már-már parodisztikus agyonintellektualizáltságuk ellenére azonnal érdekelni kezdtek a figurák. A regénynek az első pillanattól kezdve aurája volt, ami azt sugallta, hogy Siri Hustvedt mégiscsak tud valamit. A szöveg a lehető leghagyományosabb módon építkezik – keretes szerkezet, középen többé-kevésbé lineáris emlékezésfolyam; a leíró jellegű, tárgyilagos mondatoknak az emlékezés kérlelhetetlen őszintesége ad súlyt –, mégsem hiányzik belőle a felforgató szándék.
Leo Hertzberg elégiája nem az eltűnt idő nyomában jár, nem az idő megragadásának nehézségeivel küzd. Az idős művészettörténész úgy készít leltárt az életéről, hogy közben tisztában van vele, hogy a saját múltunkra is csak kívülállóként tekinthetünk, memóriánk önkényes szelekciója pedig eleve megszabja az értelmezési kereteket. Hertzberg visszaemlékezése valójában erős redukció: az élet nem más, mint néhány találkozás, egy-két emblematikus esemény és pár fiókba rejtett tárgy.
„Mintha valaki más álmát néznénk, nem?” – teszi fel a kérdést a regény elején Erica, Hertzberg felesége Bill Wechsler festménye előtt állva. Az egész könyv mintha ezt az egy mondatot, ezt az egy képet bontaná ki. A festmény címe Önarckép, ám egy fiatal nőt ábrázol, aki mindössze egy férfipólót visel. Első pillantásra úgy tűnik, egyedül van, majd a jobb sarokban észreveszünk egy távolodó női lábat (mint kiderül, Lucille-é, a festő első feleségéé), és rájövünk, hogy a központi figurára (Violet, a festő második felesége) árnyék vetül. Hertzberg úgy gondolja, az ő, vagyis a befogadó árnyékáról van szó, ám amikor találkozik Wechslerrel, kiderül, hogy a művész a saját árnyékát festette a képre. „…ez az árnyékokról szóló rövid párbeszéd megváltoztatta az életem menetét” – állítja Leo. A két férfi – és a hozzájuk kötődő nők – élete végérvényesen összefonódik, akárcsak egy álomban. Az álmokat pedig akár úgy is értelmezhetjük, mintha minden felbukkanó alak az álmodó személy különböző aspektusait testesítené meg. Wechsler (ha beszélő névként értelmezem: a folyton változó, ösztönös alkotóenergia) és Hertzberg, a szív mérnöke, az örök értelmező, a művész „árnyéka” akár ugyanannak az embernek a két énje is lehet.
Ez az érzés csak felerősödik, amikor az egymás fölötti lakásokban élő két házaspárnak szinte egyszerre születik gyereke. A nevekkel való játék folytatódik, a két fiút Matthew-nak, illetve Marknak hívják (két evangélista, de az M&M később más összefüggésben is megjelenik a regényben), ráadásul a gyerekeket mintha elcserélték volna. Matt – Leo és Erica fia – „örökli” Bill festői tehetségét, miközben Markról szép lassan kiderül, hogy egyáltalán nem az, akinek látszik.
A komótosan építkező, Wechsler installációinak fárasztó – akár át is ugorható – leírásaival nehezített regény a 171. oldalon lép szintet: az élet a halállal tör be a regénybe. A két lábon járó esztétikai és filozófiai eszmefuttatások hirtelen gyötrődő emberekké válnak. A párhuzamos életek széttartanak. Erica elhagyja Leót, aki ettől kezdve végképp felhagy azzal, hogy saját életet éljen. A „fölötte” lakók, Bill, Violet és Mark krónikásává válik, tovább gyűjtögeti fiókjában – majd egy idő után már csak rendezgeti – egymásba fonódó életük furcsa relikviáit: megégett fánkosdobozt, bicskát, leveleket, fotókat. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot Leo fiókja és Bill dobozinstallációi között. Ez a fiók Leo életműve, az élete esszenciája.
Siri Hustvedt regényének tétje – és itt válik értelmezhetővé az első ránézésre olcsónak tűnő cím – végső soron a szeretet dekonstrukciója. Mit jelent szeretni valakit? A szeretet aktusában az alany vagy a tárgy hangsúlyosabb-e? Köze van-e a szeretetnek a megismeréshez, vagy csupán jelek vagyunk jelentés nélkül, és a másikról való tudás éppúgy illúzió, mint az önmegismerés? A kérdést Hustvedt ad absurdumig viszi Mark figurájában, akinek mitomániás, pszichopata jegyeket mutató torz személyisége maga a kiismerhetetlenség. A fiú nem azért alakoskodik és hazudik, hogy megtévesszen, hanem mert nem létezik számára „mihez képest”. Nincs Valóság, nincs Igazság, amihez tarthatná magát.
Mark figurája olyan, mint egy fekete lyuk: mintha a regény összes szereplője akaratlanul is feléje sodródna. Azok az emberek, akik egész életüket a létezés művészi vagy gondolati értelmezésére tették fel, a hozzá való viszonyulásukban egytől egyig kudarcot vallanak. Mark a puszta létezésével azt üzeni nekik, hogy minden törekvésük felesleges volt. „Szerintem a betegsége azért öltötte éppen azt a formát, amit, mert benne volt a levegőben, úgy terjedt, mint egy vírus…” – mondja a regény egy pontján Violet. Ha pedig Mark személyisége a Zeitgeist megnyilvánulása, akkor az afféle entellektüeleknek, mint Leo, Bill, Erica és Violet, úgy tűnik, végképp leáldozott.
Fordította Farkas Krisztina. Park Könyvkiadó, 2018, 464 oldal, 3950 Ft
