Pető Andrea, a CEU professzora kíméletlenül precíz tudományos módszertannal rávilágít, hogy valójában sosem volt feltárva a téma, amiért a társadalmi-politikai tényezők mellett az érintett közösség szégyenérzetéből fakadó tagadás is okolható. A nemi erőszak kibeszélése, megítélése, általában maga a terület tudományos vizsgálata éppen az utóbbi időkben kapott egészen megdöbbentő aktualitást. A genderkutatásokat legújabban megbélyegző politikai diktátum az ilyen és ehhez hasonló történelemtisztázást is lehetetlenné teszi, hiszen a körülmények részletes feltárása híján a nemi erőszak nem a nők (és jóval kisebb arányban férfiak) teste ellen elkövetett bűn lesz, hanem vagy láthatatlanná válik, vagy – ami ugyanilyen veszélyes – teljes egészében átkerül a szociális-politikai feszültségek területére.
Arányaiban is súlyos kérdésről van szó. Kideríthetetlen, hogy 1944–1945-ben a Vörös Hadsereg katonái hány magyar nőt erőszakoltak meg, de van mód az összevetésre. Pető – noha többször is felhívja az olvasó figyelmét, hogy a téma horderejét nem a nagy számok adják – tárgyilagosan sorolja az igazolt adatokat: Romániában egyetlen hónap alatt több mint 300 ezer, Ausztriában egyedül Bécsben 70–100 ezer eset történt. Ennyiről lehet tudni, bár a téma kutatóinak az a tapasztalata, hogy az elhallgatás és a polgári jogrendszer összeomlása miatt a megerőszakolások nagyjából 5 százalékáról született bármilyen jegyzőkönyv vagy írásbeli vallomás – vagyis a számokhoz húszas szorzót kell használni. Ne legyen félreértés, a szerző a normandiai partraszállás ilyen eseteiről is letaglózó tényeket tesz hozzá a kelet-európai történésekhez, és megemlíti a közel 2 millió nemi erőszakot is, ami Németországban történt a háború utolsó hónapjaiban.
A hetven év előtti női testekbe zárt történetek feltárása ma, megváltozott szociális, politikai és kommunikációs keretek között több mint problémás. Az írott források Magyarországon igen hézagosak, a személyes emlékezet sokat kopott-változott, az orosz levéltárak erre vonatkozó gyűjteményei még mindig alig kutathatók. A hitleri német hadsereg imázsába természetesen nem fért bele a polgári lakosokkal való erőszakoskodás, a Wehrmacht ezt is „szakszerűen”, városonként létesített bordéllyal oldotta meg. A lehallgatott beszélgetésekből persze lehet tudni, és a haláltáborok lakói is jól tudták, hogy a német katonák is „szabad felhasználással” éltek mind az elfoglalt városok, mind a táborok nőivel. Nem volt ritka az olyan eset sem, amikor a haláltáborok túlélőit a felszabadítás után orosz katonák erőszakolták meg.
A nemi erőszak ténye viszonylag ritkán került be a családi emlékezetbe, pláne a vallomásirodalomba. Ahol mégis, mint Polcz Alaine visszaemlékezésében, ott kíméletlen kép rajzolódik ki az erőszaktételről, de a család reakciójáról is. Pető Andrea családi oral history kutatásokat is végzett, valamint azt is módszeresen áttekintette, milyen „járulékos” következményekkel járt a nemi erőszak: megvizsgálta a megszállás után 9 hónappal született gyermekek hirtelen megugró számarányát Budapesten (és összevetésül Bécsben), a nemi betegséget kezelő kórházak és intézmények feljegyzéseit, összegyűjtött öngyilkosságokkal vagy – nem ritkán – családi „tisztogatással” végződő esetekről szóló személyes történeteket. Kevéssé ismert tény, hogy Magyarországon éppen az 1944/45 során elkövetett nemi erőszak esetek miatt lett legális az abortusz, a szerző ennek is szentel egy fejezetet.
A könyv sokkal több, mint egy traumatikus terület módszeres feltárása. Pető célja az, hogy segítse azokat az eszközöket, amelyek láthatóvá teszik a nemi erőszakot; kutatásának fontos része a nemi erőszak nyelvi eszköztárának és az emlékezetpolitika torzulásainak vizsgálata is. Ki is mondja: amíg a nők elleni erőszak geopolitikai játszmák eszköze, amíg a „felszabadítás kontra megszállás” vitát hatalmi-ideológiai alapon tárgyalják, és az erőszaktevőt egy ellenséges hatalommal azonosítják („oroszok erőszakoltak meg magyarokat”), addig nincs mód sem a tiszta kibeszélésre, sem a tényleges mechanizmusok feltárására. Nincs kimondva, hogy egy patriarchális társadalomban a női test önmagában nem érték, a nemi erőszak mint a családon/nemzeten esett szégyen artikulálódik; ahogy az sem, hogy a háború a férfiak játéka, amiben a nők nem szerepelnek az áldozatok listáján. Ez a szemlélet pedig lehetetlenné teszi a trauma feldolgozását. Pető a nemzetközi szakirodalom mellett azt is elemzi, hogy az internetes kommunikáció, a posztok és kommentek felszínes, tömegindulatokra törekvő hangvétele hogyan gátolja a történetek átadását, a közös emlékezetben való rögzülését. Kitér arra is, hogy az újabban oroszbarát magyar külpolitika fényében hogyan torzul ismét a feltárás esélye. Nem hagy kétséget afelől, hogy a háborús nemi erőszak máig kiható terheket hordoz. A bocsánatkérés, az elmondáshoz szükséges szókincs kialakítása, a megértés társadalmi szintű kinyilvánítása nélkül az elhallgatott történetek szabadon újraértelmezhetők – vagy elhazudhatók. A távolságtartás, a tudományos objektivitás átsegíti az olvasót azon a furcsa érzésen, hogy nyílt sebben turkál, de tudja, hogy ez is a szerző meggyőződését igazolja: erről az igen érzékeny témáról még ma is alig vannak szavaink.
Jaffa Kiadó, 2018, 278 oldal, 3490 Ft
