Magyar Narancs: Az Amit szerettem egy jellegzetesen New York-i regény; amikor az egyik szereplő Manhattanből Manhattanbe, vagyis a West Side-ról a SoHóba költözik, azt ön félig viccesen emigrációnak nevezi. Ön gyakran kényszerült emigrációra New Yorkon belül?
Siri Hustvedt: Azokban az időkben, amikor a regény játszódik, egy Upper West Side-i zsidó család sarjának valódi emigrációt jelentett egészen a SoHóig költöznie. Ma már ez nem jelentene különösebb környezetváltozást. Ahhoz, hogy egy kicsit is idegenül érezze magát, egy Upper West Side-i lakosnak legalább a brooklyni Bushwickig kellene költöznie. A regényben szereplő SoHo még távolról sem az a ma ismert, divatos butikokból álló környék, amely úgy fest, mint egy újgazdag bevásárlóközpont, hanem az a művészek lakta környék, ahol 1981-ben én is éltem egy rövid ideig. Nem sokkal azelőtt, ’78-ban érkeztem New Yorkba, hogy elkezdjem tanulmányaimat a Columbia Egyetemen. Itt PhD-ztem ’86-ban, de végül nem professzor lett belőlem, ahogy elterveztem, hanem főállású író és New York-i lakos. Egyébként minnesotai gyerek vagyok, egy norvég–amerikai család sarja, norvég anyával és amerikai apával, akinek a nagyszülei úgyszintén Norvégiából származtak. Éveket töltöttem az őshazában, háromszor egyet. Kétnyelvű vagyok, a norvégot is anyanyelvi szinten beszélem.
MN: A manhattani SoHo és környéke a nyolcvanas évekbeli New York-i művészvilág közepe volt. E zárt világ sajátosságaival, a műtárgypiac működésével az esszéiben is foglalkozik, nem hagyta szó nélkül például Jeff Koons narancsszínű lufikutyáját, amely rekordáron, több mint 58 millió dollárért kelt el 2013-ban.
SH: Jó kérdés, hogy mégis mi határozza meg egy műtárgy értékét. A kollektív hype? Valamiféle közmegegyezés, hogy mi a fontos, és mi nem? Olyan ez, mint a fikció. Kulturális fikciók közt
élünk, a képzőművészvilág ezeken a történeteken él. Aki a Koons-féle ballonkutyát megvette, egyszersmind egy történetet vásárolt meg. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a legtöbben bekajáljuk ezeket a történeteket, szívesen áldozunk rá pénzt is, ha nem is 58 millió dollárt. Aki ennyi pénzt adott ki, az nem pusztán egy műtárgyat akart birtokolni, ez már a hatalomról szólt. Az én kiterjesztéséről.
MN: Mi volt a legdrágább műtárgynak látszó fikció, amiért pénzt adott ki?
SH: Nos, igen, előfordult már, hogy ezt-azt én is megvásároltam. De drága dolgokról szó sem lehet, azokat nem engedhetem meg magamnak. Vásároltam diákmunkákat, a fürdőszobába például egy fürdőző nőt ábrázoló apró festményt tettem ki. Más festményeket is vásároltam az évek során, de ismétlem, ezek mind a marginális árkategóriába estek. Ellenben büszke tulajdonosa vagyok két kisméretű Gerhard Richter-képnek is, ezeket azonban magától a művésztől kaptam, akivel korábban az írásaimban foglalkoztam.
| ||
MN: Mennyire férfiközpontú még mindig a képzőművészeti establishment?
SH: A világ legjelentősebb múzeumait mind férfiak vezetik, ez azért elég árulkodó. E tekintetben a hatalmi szerkezet mit sem változott. Talán mert olyan hatalmas pénzekről van szó.
MN: A könyvkiadásban ennél változatosabb a helyzet?
SH: Érdekes, hogy New Yorkban manapság a könyvkiadást középvezetői szinten főleg nők irányítják. Persze fölöttük, a vállalatvezetés csúcsain férfiak állnak.
MN: A híres író, Paul Auster felesége – ezt a lekezelő címkét elég sokszor megkapta. Volt, aki egyenesen Auster áldásos hatásának tulajdonította, hogy ön nemcsak ír, de jó ideje az idegtudomány és a neurológia tanulmányozásával is foglalkozik. Még ma is a férjével azonosítják?
SH: Ma már valamivel kevesebbszer kapom meg ezt. Az időm nagy része tudományos munkával telik, előadásokat tartok az ideggyógyászat, a pszichiátria és a pszichoanalízis témakörében, állásban is vagyok az egyik New York-i orvosi egyetemen. Talán ennek is köszönhető, hogy az ilyen jellegű megjegyzések, hogy ja persze, biztosan a férje keze van a dologban, valamelyest megritkultak. Ez a szaktudás egyébként kapóra jött, amikor rejtélyes, heves rázkódással járó tünetek jelentkeztek nálam. Azt gondoltam, én vagyok a tökéletes alany arra, hogy kivizsgáljam ezek eredetét. Ebből született a The Shaking Woman or a History of My Nerves (A remegő nő, avagy az idegeim története) című könyvem. Én játszottam az orvost és a beteget is. De nem találtam meg a szimptómák okát. A könyv megírása viszont jótékony hatással volt. Ez az egyik, amiről az egyetemi szemináriumomon a pszichiátereknek készülő fiatal orvosokkal beszélgetünk: az írás terápiás lehetőségeiről.
MN: Ezeket a remegéseket, gondolom, nem a könyv megírása szüntette meg.
SH: Egy vérnyomásgyógyszer szüntette meg, amelyet évekig szedtem, de ma már nem szedem. Az írás nem űzi el a tüneteket, de azzal, hogy ezeket a testidegen testi jelenségeket írói pozícióból tudtam vizsgálni, az olyan érzést keltett bennem, mintha ura lennék a bennem játszódó folyamatoknak. A hangsúly a minthán van.
MN: Arra megnyugtató választ talált, hogy sokáig miért a férjével azonosították?
SH: Elég hosszú időbe telt, míg megértettem. Ugye, van egy fontos amerikai férfi író egy ugyancsak íróként dolgozó feleséggel. És ez a feleség valami olyasmit is csinál, amit a férje nem. Ha engem ezért elismernek, az valamiképp kisebbíti a férjem érdemeit – ez lehetett a vélekedés emögött. Hiszen a férfi kezében van a hatalom. Elég faramuci dolog, nagy naivan sokáig nem is vettem erről tudomást. A házasságom szépen a felszínre hozta ezeket a kulturális beidegződéseket. Persze minket kettőnket, akik e házasságon belül élünk, ez sosem befolyásolt, ám jó tisztában lenni azzal, hogy ettől még a külvilág meghozza a maga ítéletét, hogy mi a leosztás férfi és nő között.
| ||
MN: A Harcom-regényfolyam első kötetének megjelenése után meginterjúvolta a norvég szerzőt, Karl Ove Knausgård-t, és megkérdezte tőle, miért van az, hogy egy olyan könyvben, ami hemzseg az írókra vonatkozó utalásoktól, mindössze egyetlen női írót említ: Julia Kristevát. Knausgård azt felelte erre, hogy nincs verseny, amit ön úgy értelmezett, hogy a női írók nem jelentenek versenyhelyzetet a számára.
SH: Szegény Knausgård, azóta is kísérti ez a válasza, egy kicsit meg is sajnáltam érte. Azért az abszurd gondolat, hogy a nőkben nincs meg a versenyezhetnék. De az általánosan elfogadott nézet mégiscsak az, hogy a verseny a férfiak terepe, a nők meg valahol a pályán kívül vannak. Egy agresszív természetű, versenyt kedvelő nőnek még a gondolata is kényelmetlen a legtöbb ember számára. Mindannyian tudjuk, hogy léteznek ambiciózus nők, de vajon miért olyan nehéz ezt elfogadni? Azt hiszem, ez nemcsak a férfiaknak, de a nőknek is nehéz.
MN: Ön kikkel versenyez az írótársai közül?
SH: Lehet, hogy ez az én saját arroganciám, de az én viszonyítási pontjaim főleg a múlt nagy alakjai, a nagy irodalmi halottak. Kislány korom óta mániákus olvasó vagyok, falom a könyveket. Ez ma is így van, naponta négy órát töltök olvasással, az életem tele van könyvekkel. A legjobb dolog ebben az irodalomnak szentelt értelmiségi létben, hogy olyanokkal lehet barátkozni, akik rég halottak.
MN: Jó, de kik a halott barátai?
SH: Virginia Woolf például. A világítótorony az egyik legkedvesebb könyvem. Imádom Henry Jamest is, és épp újraolvasom James Baldwint. A disszertációmat Charles Dickensről írtam. Vele is örök a barátság. Több száz kedves halott irodalmi barátom van.
MN: A férje azt nyilatkozta, hogy ön odahaza afféle előolvasó is. Ha Paul Auster pontot tesz az új regénye végére, azt először ön meózza le. Ez fordítva is igaz?
SH: Nagyon is. Én az ő könyveinek első olvasója vagyok, ő pedig az enyéimé. Ő megbízik az én intelligenciámban, én pedig az övében. Szabad folyása van a családon belüli kritikának. Általában a kifogások apróságokra irányulnak, például egy jelző kicserélésére. A kölcsönös tisztelet az alapja ennek az emberi-szakmai kapcsolatnak. Ilyen praktikus előnyökkel jár, ha két író együtt él. Mindenki magában tölti a nap nagy részét, csak estefelé találkozunk, és ha a helyzet úgy kívánja, átbeszéljük a munkánkat. Nyomon követjük, ki min dolgozik éppen. Az ember magát is gyakran meg tudja lepni azzal, amit leírt, hát még a másikat, és ez nagyon jó hatással lehet egy hosszú kapcsolatra.
MN: Az azért megterhelhet egy kapcsolatot, ha az egyik fél előbb fut be, mint a másik. Ön könnyebben indult el a pályán, mint a férje, akit 17 kiadó utasított vissza, mielőtt kiadták a New York trilógiát.
SH: Az én pályám nagyon másképpen kezdődött. 26 évesen megjelent egy kicsike verseskötetem, ezután ledoktoráltam a Columbián, majd belekezdtem egy regénybe. Amikor kész lettem, öt kiadó is elfogadta. Nekem nem volt meg a kezdeti visszautasítás élménye. Lassan, de biztosan haladtam a pályán. Paul már 40 volt, amikor a New York trilógia megjelent Angliában, akkor viszont nagyot szólt, sokan felkapták rá a fejüket. Engem más adagokban ért az elismerés. Már nem vagyok fiatal, betöltöttem a 63-at, de nem kerültem le az irodalmi térképről, folyamatosan dolgozom. Másképp alakult a pályafutásunk, de egyikünk sem boldogtalan az eredménnyel.
MN: Ha már szóba kerültek a norvég gyökerek; Jo Nesbø norvég krimiíró mesélte, hogy a felmenői között éppúgy volt második világháborús ellenálló, mint Hitler oldalán harcoló katona. Önöknél ez hogy volt?
SH: Anyám Norvégiában élt a megszállás alatt. Két fiútestvére a földalatti mozgalom tagja volt. Az egyikük átsíelt Svédországba, miután lelepleződött a csoportja. Anyám 17 éves volt a megszállás kezdetekor, a fiatalságát ebben a sötétségben töltötte. Az ő élményeit gyerekkorom óta hordozom magammal. Apám amerikai katonaként megjárta a csendes-óceáni hadszínteret, Új-Guineát és a Fülöp-szigeteket, részt vett az egyik legvéresebb csatában Luzon szigetén. Erről a szörnyűségről egy szót sem beszélt, de másról azért mesélt.
A fantáziám ebből a két forrásból táplálkozott. Ami a korombeli norvégokat illeti, a megszállás, az ellenállás és a nácikkal való kollaboráció nagyon is élő emlék a körükben. Anyám mesélte, hogy amikor kiderült Hamsunról, mekkora nácibarát, és akkor még finoman fogalmaztam, a család fogta az otthonukban lévő Hamsun-köteteket, és mind visszaküldte az írónak. Más családok is így tettek, ezrével érkeztek vissza Hamsunhoz a könyvek. Van ilyen is; irodalmi ellenállás. Anyám most 95 éves, de persze a legtöbben, akik átélték a háborút, már halottak. Ám azok között, akik még élnek, vannak, akik nem állnak szóba azokkal, akiknek közük volt a kollaborációhoz.
MN: Az irodalmi ellenállásról önnek is van első kézből tapasztalata, hiszen elég erőteljesen hallatja a hangját Trump ellen. Ha kell, utcára is vonul.
SH: Utoljára a washingtoni Woman’s Marchon vonultam. A lányommal mentem, a beiktatás másnapján. Azóta írásban demonstrálok és csekkeket küldök az ellenálló csoportoknak, a különböző kampányoknak. Arra jutottam, így tudom a legjobban szolgálni az ellenállást. A tüntetéssel csak egy plusz testet jelentek az utcán. Nem vagyok gazdag nő, de a magam eszközeivel tudok támogatni ügyeket. És hát nemcsak csekket, de szövegeket is írok, nem is keveset. De hogy meg tudok-e győzni bárkit is, arról fogalmam sincs.
