Interjú

„Így tudom a legjobban szolgálni az ellenállást”

Siri Hustvedt író

Könyv

Mostanáig kellett várni, hogy az amerikai szerzőtől magyarul is megjelenjen valami; ez a valami 2003-as regénye, az Amit szerettem. Öt másik vár még fordításra. Az esszéistaként is ismert, a neurológiával is behatóan foglalkozó írónőt szokták úgy emlegetni, mint Paul Auster feleségét (hiszen az), de ma már előfordul, hogy Austerre hivatkoznak Siri Hustvedt férjeként.

Magyar Narancs: Az Amit szerettem egy jellegzetesen New York-i regény; amikor az egyik szereplő Manhattanből Manhattanbe, vagyis a West Side-ról a SoHóba költözik, azt ön félig viccesen emigrációnak nevezi. Ön gyakran kényszerült emigrációra New Yorkon belül?

Siri Hustvedt: Azokban az időkben, amikor a regény játszódik, egy Upper West Side-i zsidó család sarjának valódi emigrációt jelentett egészen a SoHóig költöznie. Ma már ez nem jelentene különösebb környezetváltozást. Ahhoz, hogy egy kicsit is idegenül érezze magát, egy Upper West Side-i lakosnak legalább a brooklyni Bushwickig kellene költöznie. A regényben szereplő SoHo még távolról sem az a ma ismert, divatos butikokból álló környék, amely úgy fest, mint egy újgazdag bevásárlóközpont, hanem az a művészek lakta környék, ahol 1981-ben én is éltem egy rövid ideig. Nem sokkal azelőtt, ’78-ban érkeztem New Yorkba, hogy elkezdjem tanulmányaimat a Columbia Egyetemen. Itt PhD-ztem ’86-ban, de végül nem professzor lett belőlem, ahogy elterveztem, hanem főállású író és New York-i lakos. Egyébként minnesotai gyerek vagyok, egy norvég–amerikai család sarja, norvég anyával és amerikai apával, akinek a nagyszülei úgyszintén Norvégiából származtak. Éveket töltöttem az őshazában, háromszor egyet. Kétnyelvű vagyok, a norvégot is anyanyelvi szinten beszélem.

MN: A manhattani SoHo és környéke a nyolcvanas évekbeli New York-i művészvilág közepe volt. E zárt világ sajátosságaival, a műtárgypiac működésével az esszéiben is foglalkozik, nem hagyta szó nélkül például Jeff Koons narancsszínű lufikutyáját, amely rekordáron, több mint 58 millió dollárért kelt el 2013-ban.

SH: Jó kérdés, hogy mégis mi határozza meg egy műtárgy értékét. A kollektív hype? Valamiféle közmegegyezés, hogy mi a fontos, és mi nem? Olyan ez, mint a fikció. Kulturális fikciók közt
élünk, a képzőművészvilág ezeken a történeteken él. Aki a Koons-féle ballonkutyát megvette, egyszersmind egy történetet vásárolt meg. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a legtöbben bekajáljuk ezeket a történeteket, szívesen áldozunk rá pénzt is, ha nem is 58 millió dollárt. Aki ennyi pénzt adott ki, az nem pusztán egy műtárgyat akart birtokolni, ez már a hatalomról szólt. Az én kiterjesztéséről.

MN: Mi volt a legdrágább műtárgynak látszó fikció, amiért pénzt adott ki?

SH: Nos, igen, előfordult már, hogy ezt-azt én is megvásároltam. De drága dolgokról szó sem lehet, azokat nem engedhetem meg magamnak. Vásároltam diákmunkákat, a fürdőszobába például egy fürdőző nőt ábrázoló apró festményt tettem ki. Más festményeket is vásároltam az évek során, de ismétlem, ezek mind a marginális árkategóriába estek. Ellenben büszke tulajdonosa vagyok két kisméretű Gerhard Richter-képnek is, ezeket azonban magától a művésztől kaptam, akivel korábban az írásaimban foglalkoztam.

false

 

Fotó: Wikipédia

 

MN: Mennyire férfiközpontú még mindig a képzőművészeti establishment?

SH: A világ legjelentősebb múzeumait mind férfiak vezetik, ez azért elég árulkodó. E tekintetben a hatalmi szerkezet mit sem változott. Talán mert olyan hatalmas pénzekről van szó.

MN: A könyvkiadásban ennél változatosabb a helyzet?

SH: Érdekes, hogy New Yorkban manapság a könyvkiadást középvezetői szinten főleg nők irányítják. Persze fölöttük, a vállalatvezetés csúcsain férfiak állnak.

MN: A híres író, Paul Auster felesége – ezt a lekezelő címkét elég sokszor megkapta. Volt, aki egyenesen Auster áldásos hatásának tulajdonította, hogy ön nemcsak ír, de jó ideje az idegtudomány és a neurológia tanulmányozásával is foglalkozik. Még ma is a férjével azonosítják?

SH: Ma már valamivel kevesebbszer kapom meg ezt. Az időm nagy része tudományos munkával telik, előadásokat tartok az ideggyógyászat, a pszichiátria és a pszichoanalízis témakörében, állásban is vagyok az egyik New York-i orvosi egyetemen. Talán ennek is köszönhető, hogy az ilyen jellegű megjegyzések, hogy ja persze, biztosan a férje keze van a dologban, valamelyest megritkultak. Ez a szaktudás egyébként kapóra jött, amikor rejtélyes, heves rázkódással járó tünetek jelentkeztek nálam. Azt gondoltam, én vagyok a tökéletes alany arra, hogy kivizsgáljam ezek eredetét. Ebből született a The Shaking Woman or a History of My Nerves (A remegő nő, avagy az idegeim története) című könyvem. Én játszottam az orvost és a beteget is. De nem találtam meg a szimptómák okát. A könyv megírása viszont jótékony hatással volt. Ez az egyik, amiről az egyetemi szemináriumomon a pszichiátereknek készülő fiatal orvosokkal beszélgetünk: az írás terápiás lehetőségeiről.

MN: Ezeket a remegéseket, gondolom, nem a könyv megírása szüntette meg.

SH: Egy vérnyomásgyógyszer szüntette meg, amelyet évekig szedtem, de ma már nem szedem. Az írás nem űzi el a tüneteket, de azzal, hogy ezeket a testidegen testi jelenségeket írói pozícióból tudtam vizsgálni, az olyan érzést keltett bennem, mintha ura lennék a bennem játszódó folyamatoknak. A hangsúly a minthán van.

MN: Arra megnyugtató választ talált, hogy sokáig miért a férjével azonosították?

SH: Elég hosszú időbe telt, míg megértettem. Ugye, van egy fontos amerikai férfi író egy ugyancsak íróként dolgozó feleséggel. És ez a feleség valami olyasmit is csinál, amit a férje nem. Ha engem ezért elismernek, az valamiképp kisebbíti a férjem érdemeit – ez lehetett a vélekedés emögött. Hiszen a férfi kezében van a hatalom. Elég faramuci dolog, nagy naivan sokáig nem is vettem erről tudomást. A házasságom szépen a felszínre hozta ezeket a kulturális beidegződéseket. Persze minket kettőnket, akik e házasságon belül élünk, ez sosem befolyásolt, ám jó tisztában lenni azzal, hogy ettől még a külvilág meghozza a maga ítéletét, hogy mi a leosztás férfi és nő között.

false

 

Fotó: Wikipédia

 

MN: A Harcom-regényfolyam első kötetének megjelenése után meginterjúvolta a norvég szerzőt, Karl Ove Knausgård-t, és megkérdezte tőle, miért van az, hogy egy olyan könyvben, ami hemzseg az írókra vonatkozó utalásoktól, mindössze egyetlen női írót említ: Julia Kristevát. Knausgård azt felelte erre, hogy nincs verseny, amit ön úgy értelmezett, hogy a női írók nem jelentenek versenyhelyzetet a számára.

SH: Szegény Knausgård, azóta is kísérti ez a válasza, egy kicsit meg is sajnáltam érte. Azért az abszurd gondolat, hogy a nőkben nincs meg a versenyezhetnék. De az általánosan elfogadott nézet mégiscsak az, hogy a verseny a férfiak terepe, a nők meg valahol a pályán kívül vannak. Egy agresszív természetű, versenyt kedvelő nőnek még a gondolata is kényelmetlen a legtöbb ember számára. Mindannyian tudjuk, hogy léteznek ambiciózus nők, de vajon miért olyan nehéz ezt elfogadni? Azt hiszem, ez nemcsak a férfiaknak, de a nőknek is nehéz.

MN: Ön kikkel versenyez az írótársai közül?

SH: Lehet, hogy ez az én saját arroganciám, de az én viszonyítási pontjaim főleg a múlt nagy alakjai, a nagy irodalmi halottak. Kislány korom óta mániákus olvasó vagyok, falom a könyveket. Ez ma is így van, naponta négy órát töltök olvasással, az életem tele van könyvekkel. A legjobb dolog ebben az irodalomnak szentelt értelmiségi létben, hogy olyanokkal lehet barátkozni, akik rég halottak.

MN: Jó, de kik a halott barátai?

SH: Virginia Woolf például. A világítótorony az egyik legkedvesebb könyvem. Imádom Henry Jamest is, és épp újraolvasom James Baldwint. A disszertációmat Charles Dickensről írtam. Vele is örök a barátság. Több száz kedves halott irodalmi barátom van.

MN: A férje azt nyilatkozta, hogy ön odahaza afféle előolvasó is. Ha Paul Auster pontot tesz az új regénye végére, azt először ön meózza le. Ez fordítva is igaz?

SH: Nagyon is. Én az ő könyveinek első olvasója vagyok, ő pedig az enyéimé. Ő megbízik az én intelligenciámban, én pedig az övében. Szabad folyása van a családon belüli kritikának. Általában a kifogások apróságokra irányulnak, például egy jelző kicserélésére. A kölcsönös tisztelet az alapja ennek az emberi-szakmai kapcsolatnak. Ilyen praktikus előnyökkel jár, ha két író együtt él. Mindenki magában tölti a nap nagy részét, csak estefelé találkozunk, és ha a helyzet úgy kívánja, átbeszéljük a munkánkat. Nyomon követjük, ki min dolgozik éppen. Az ember magát is gyakran meg tudja lepni azzal, amit leírt, hát még a másikat, és ez nagyon jó hatással lehet egy hosszú kapcsolatra.

MN: Az azért megterhelhet egy kapcsolatot, ha az egyik fél előbb fut be, mint a másik. Ön könnyebben indult el a pályán, mint a férje, akit 17 kiadó utasított vissza, mielőtt kiadták a New York trilógiát.

SH: Az én pályám nagyon másképpen kezdődött. 26 évesen megjelent egy kicsike verseskötetem, ezután ledoktoráltam a Columbián, majd belekezdtem egy regénybe. Amikor kész lettem, öt kiadó is elfogadta. Nekem nem volt meg a kezdeti visszautasítás élménye. Lassan, de biztosan haladtam a pályán. Paul már 40 volt, amikor a New York trilógia megjelent Angliában, akkor viszont nagyot szólt, sokan felkapták rá a fejüket. Engem más adagokban ért az elismerés. Már nem vagyok fiatal, betöltöttem a 63-at, de nem kerültem le az irodalmi térképről, folyamatosan dolgozom. Másképp alakult a pályafutásunk, de egyikünk sem boldogtalan az eredménnyel.

MN: Ha már szóba kerültek a norvég gyökerek; Jo Nesbø norvég krimiíró mesélte, hogy a felmenői között éppúgy volt második világháborús ellenálló, mint Hitler oldalán harcoló katona. Önöknél ez hogy volt?

SH: Anyám Norvégiában élt a megszállás alatt. Két fiútestvére a földalatti mozgalom tagja volt. Az egyikük átsíelt Svédországba, miután lelepleződött a csoportja. Anyám 17 éves volt a megszállás kezdetekor, a fiatalságát ebben a sötétségben töltötte. Az ő élményeit gyerekkorom óta hordozom magammal. Apám amerikai katonaként megjárta a csendes-óceáni hadszínteret, Új-Guineát és a Fülöp-szigeteket, részt vett az egyik legvéresebb csatában Luzon szigetén. Erről a szörnyűségről egy szót sem beszélt, de másról azért mesélt.
A fantáziám ebből a két forrásból táplálkozott. Ami a korombeli norvégokat illeti, a megszállás, az ellenállás és a nácikkal való kollaboráció nagyon is élő emlék a körükben. Anyám mesélte, hogy amikor kiderült Hamsunról, mekkora nácibarát, és akkor még finoman fogalmaztam, a család fogta az otthonukban lévő Hamsun-köteteket, és mind visszaküldte az írónak. Más családok is így tettek, ezrével érkeztek vissza Hamsunhoz a könyvek. Van ilyen is; irodalmi ellenállás. Anyám most 95 éves, de persze a legtöbben, akik átélték a háborút, már halottak. Ám azok között, akik még élnek, vannak, akik nem állnak szóba azokkal, akiknek közük volt a kollaborációhoz.

MN: Az irodalmi ellenállásról önnek is van első kézből tapasztalata, hiszen elég erőteljesen hallatja a hangját Trump ellen. Ha kell, utcára is vonul.

SH: Utoljára a washingtoni Woman’s March­on vonultam. A lányommal mentem, a beiktatás másnapján. Azóta írásban demonstrálok és csekkeket küldök az ellenálló csoportoknak, a különböző kampányoknak. Arra jutottam, így tudom a legjobban szolgálni az ellenállást. A tüntetéssel csak egy plusz testet jelentek az utcán. Nem vagyok gazdag nő, de a magam eszközeivel tudok támogatni ügyeket. És hát nemcsak csekket, de szövegeket is írok, nem is keveset. De hogy meg tudok-e győzni bárkit is, arról fogalmam sincs.

Figyelmébe ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.

Nem viccelnek

  • - minek -

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

Elszáll a madárnő

„Én nem tudok, és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestettem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem” – halljuk a művész vallomását a kiállítás első termében, a falra vetített 1977-es rövidfilm részleteként.

Aktivizmus színészekkel

  • Erdei Krisztina

Csoszó Gabriella aktivista fotós, töretlen kitartással vesz részt az ellenzéki tüntetéseken és osztja meg képeit azokkal, akik szeretnének mást is látni, mint amit a NER kínál.

Házasok hátrányban

  • Kiss Annamária

Középkorú házaspár egy protokollparti után vendégül lát egy fiatal párt egyetemi lakosztályuk teraszán, hajnali kettőkor. Az elején mit sem sejtenek arról, hogy ez lesz valamennyiük életének talán leghosszabb éjszakája.

Koponyalabirintus

Az alighanem legelismertebb, világirodalmi rangú kortárs román író, Mircea Cărtărescu 2015-ös nagyregénye rendkívüli, monstruózus mű. Kiszámíthatatlan, szabálytalan, megterhelő. Pedig látszatra nagyon is egyszerű, már-már banális helyzetből indul.

Messziről jött zeneszerző

A Tigris és sárkány és a Hős filmzeneszerzője hat éve már járt is nálunk, mégis bemutatásra szorul a magyar koncertlátogatók előtt. A hatvanhat éves, kínai származású komponistáról hídemberként szokás beszélgetni, aki a hagyományos kínai klasszikus zenét tömegekhez vitte el a nyugati világban.

Az ajánlat

Napi rendszeres fellépéseinek sorában Magyar Péter a múlt pénteken a Klubrádióban járt, ahol Bolgár György műsorában mindenféle kijelentéseket tett Ukrajnáról, illetve az ukrajnai háborúról.

A hegyi ember

Amikor 2018 februárjában Márki-Zay Péter az addig bevehetetlennek hitt Hódmezővásárhelyen, az akkoriban igen befolyásos Lázár János városában az időközi polgármester-választáson magabiztosan legyőzte fideszes ellenfelét, reálisnak tűnt, hogy mindez megismételhető „nagyban” is a tavaszi országgyűlési választásokon.

„Pályáznék, csak nem tudom, kivel”

Miért meghatározó egy társadalom számára a migrációról szóló vita? Hogyan változott a meg Berlin multikulturális közege? Saját történetei megírásáról és megrendezéseiről beszélgettünk, budapesti, román és berlini színházi előadásokról, de filmtervei is szóba kerültek. Kivel lehet itt azokra pályázni?

Pusztítás földön, vízen, levegőben

A magyarországi üvegházhatású gázkibocsátás csaknem háromszorosa került a levegőbe az ukrajnai háború első másfél évében. Óriási mértékű a vízszennyeződés, állatfajok kerültek a kipusztulás szélére. Oroszország akár fél évszázadra való természeti kárt okozott 2023 közepéig-végéig.

Alkotmányos vágy

A magyar mezőgazdaság tizenkét éve felel meg az Alaptörvénybe foglalt GMO-mentességnek, takarmányozáshoz tavaly is importálni kellett genetikailag módosított szóját. A hagyományos szója vetésterülete húsz éve alig változik itthon, pedig a szakértő szerint lehetne versenyezni az ukrán gazdákkal.