Két hatalmas, egy-egy könyvoldalt elfoglaló idézőjel keretezi a regényt, és a 110 fejezetbe szortírozott, közel 600 oldalnyi szövegből viszonylag könnyen kihámozható e tipográfiai gesztus magyarázata és értelme. Temesi három történet epizódjaiból állította össze mozaikregényét. Az elsőben a népszerűsítő zeneszerző-biográfiák szerzői - Bókay János, Gál György Sándor, Láng György, Passuth László - modorában, időrendben haladva mesél Bartók Béláról, a gyermekévektől az emigrációig. Nagyjából felmondja az életrajzot, művekről (ha egyáltalán) a zenei bedekkerek színvonalán szólal meg. A második történetszál - az elsőhöz képest valamivel nagyobb írói szabadsággal és fantáziával - az amerikai évek (1940-1945) és az újrakezdés kudarcát dolgozza fel. A harmadik történet váza az elbeszélő életének egy viszonylag rövid időszaka, valamikor
a 2006-os választások
idején kezdődik, és 2009 májusáig tart. Erre a vázra csimpaszkodnak fel az életút korábbi szakaszának epizódjai, emlékei, valamint az író eddigi életművéből szemezgetett szövegek parafrázisai. Mindhárom mesének határozott vége van: a hős elhagyja hazáját, a hős meghal, a hőst kirúgják az állásából. A mesehősök majdnem teljesen azonosak a modellel: Bartók Béla döntő százalékban megegyezik azzal a Bartókkal, akit a bárki által elérhető szövegforrásokból (levelek, visszaemlékezések, zenetörténészi értékelések stb.) az olvasó már jól ismerhet. Az elbeszélő portréjában is kevés a fiktív elem, szívesen határozza meg önmagát a Por című regény szerzőjeként, tudjuk, hogy melyik újság számára írt heti rendszerességgel tárcákat, tudjuk, hogy kiket becsül nagyra, tudjuk, hogy melyik politikai oldallal szimpatizál, tulajdonképpen még a kórházi zárójelentésébe is bepillanthatunk. E dokumentumregény-féleség azt sugallja, hogy bátran azonosítsuk a regényhősöket modelljükkel, azaz Bartók Bélával és Temesi Ferenccel. Meglehetősen lelombozó, hogy az író a legnagyobb magyar géniusz húsbavágó kérdéseket felvető sorsára egy "Kirúgásom története" szüzsét rezonáltat. Mindez leginkább pszichológiai-morális, és nem esztétikai-poétikai kérdéseket vet fel, elámulunk (elborzadunk) az elbeszélő egójától, pedig tehetségétől és szakmai gondosságától kellene. Így aztán nem is könnyű az író egóján túlnézni és művének esztétikai minőségére koncentrálni.
A gigantikus macskakörmök között olvasható szöveg alapszólama - ha komolyan vesszük az erős tipográfiai effektet - aligha szólhat másról, mint magáról az idézésről. Nem tudhatjuk, hogy vajon nem idézet-e az egész könyv (erre is utalhat a macskakörömkeret), mindenesetre bőséggel találunk benne vendégszöveget, elsősorban a primer Bartók-irodalomból (levelek). Az idézettechnikával kapcsolatban a regény lapjain végletes megfogalmazásokkal találkozhatunk, mintha e kérdésben eleve képtelenség volna világosan artikulálható véleményt kialakítani. Az 52. fejezetben található imperativus szerint "ne idézz mindig, mondd el, amit te tudsz, ahogy Tatár bácsi, a Tündér utcai cipész, vagy Kasza bácsi, a trafikos többször is megmondta volt"; a 62. fejezetben viszont Temesi lakonikusan közli, hogy "az irodalom nem más, mint idézés". Ám az idézet (a plágium, a lopás) nemcsak az írót foglalkoztatja, a regény lapjairól úgy tűnik, hogy a két zenészgéniusz (Igor Sztravinszkij és Bartók Béla) ritka találkozásaikor is ez tűnik a legfontosabb kérdésnek. Temesi az alábbi módon képzeli el kettőjük párbeszédét:
"Igor: Te, mondd, lopsz te másoktól?
Béla: Idézetekre gondolsz?
Igor: Úgy is lehet mondani.
Béla: Igen.
Igor: Ezt ebben a teremben csak ketten ismernénk be. Kisebb zenészek kölcsönöznek, vagy még inkább utánoznak. A nagyok lopnak.
Béla: Onnan veszem javamat, ahol találom.
Igor: Moliére."
Az ehhez hasonló elképzelt dialógusok a regény leggyengébb részei. Némelyik egészen kínos, az írói fantáziátlanság és ügyetlenség minősített esete. Ilyen például a 92. fejezet, melyben a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darab hozzávetőleges leírását dramatikus formában, Geyer Stefi és Bartók beszélgetéseként olvashatjuk el.
Igen súlyos esztétikai (és ízlésbeli) problémát körvonalazhatunk az alábbi regényrészlettel (102. fejezet). Temesi is tudja, hogy Bartók nem beszélhetett haldokló édesanyjával, aki az utolsó napokban "injekciókat kapott, és aludt. Más sorsföstőknél már nem is tért magához, hiába ült az ágyánál az egyáltalán nem tékozló természetű fiú. De ez egy regény. Itt a láz szünetében magához tér a Mama. Bélus levette kerek, fémkeretes szemüvegét (amely pontosan olyan volt, mint amilyen John Lennon nehézzenész és író viselend majd, aki akkor született, amikor Bartók végleg elhagyja Magyarországot, 1940. október elején). Letette a könyvet is, és megfogta a Mama száraz, de forró kezét. A kezet, amely zongorázni, kottát írni tanította. Könnytócsa. Giccsadó helye." E részlet igen precízen reprezentálja a regény stílusát és bosszantó modorosságait. Furcsa, hogy Temesi az olvasót figyelmezteti arra, amiről ("ez egy regény") éppen ő feledkezik meg oly sokszor. A "Béluson" itt, az 550. lapon már nem is lepődünk meg, hiszen korábban volt ő már Mr. Bí, Mister BB vagy csak egyszerűen BB. S hogy Lennon "nehézzenész" (khm) épp akkor születik, amikor... Nos, ez sokat elárul Temesi életrajz-párhuzamosító szemléletéről. De a legnagyobb probléma mégiscsak azzal van, hogy e bekezdés a giccsessége ellenére sem végezte a szemeteskosárban. Az pedig rejtély, hogy milyen sajátos művészi megfontolás teszi elkerülhetetlenné giccsként való beillesztését.
Az idézetproblematika nemcsak a regény lapjait járja át, végigkíséri az elbeszélő (Temesinél: Életrajzoló) sorsát is. A könyv végén - ugyanúgy, mint a valóságban - Életrajzoló plágiumügybe keveredik, és a Magyar Szívtestőrnek nevezett lap (Magyar Nemzet) rovatvezetője (regénynevén hol Töltetlen Savanyú Töhötöm, hol Összenőhetetlen Szemöldökű Töhötöm) lapátra teszi. Ha valaki egy húron pendül az Életrajzolóval, könnyen hiszi el, hogy a rovatvezető kissé korlátolt és csökött fantáziájú férfiú, aki mit sem tud arról, hogy
mindenki lop
Temesinek részben igaza is van, a zenetörténet tele van zseniális tolvajokkal, Händeltől Mozarton át Sztravinszkijig. De hogy Bartókot miért keveri bele ebbe az ügybe, érthetetlen. Megbocsáthatatlan tévedés, tolerálhatatlan, narcisztikus attitűd. Életrajzoló csak ámítja magát azzal, hogy a bartóki sors és az övé párhuzamos. Nincsenek is egy síkban.
A könyv zenei szempontból érdektelen, s ennek megítéléséhez nem is szükséges különösebb zenetörténeti jártasság. De magam nem is várom el egy szépirodalmi műtől, hogy történetileg és zeneileg releváns legyen. A zenetörténeti bakikat (van belőle szépen) nem is teszem szóvá. Egyszerű olvasóként is jobban érdekel a kanonikus Bartóknál Temesi Ferenc Bartókja, és nem kérem az írótól, hogy számot vessen a tényekkel. Egy élmények által megalapozott, fantázia-Bartókot szeretnék látni, olyat, amely a köztéri szobroknál és versantológiáknál eredetibben és inspiratívabban láttatja a zeneszerzőt. A könyv lapjairól azonban az sem derül ki, hogy vannak-e egyáltalán fantáziaalapozó élmények. Milyen zenei hatások érték az elbeszélőt, voltak-e az életében sorsfordító koncertek, milyen interpretációk formálták ízlését - csupa megválaszolhatatlan kérdés. A könyvet letéve nagyon is kétséges marad, hogy a jelen idejű hősnek van-e ugyanolyan eleven kapcsolata Bartók zenéjével, mint például Paul Simon - a könyvben hosszasan adorált - dalaival.
E Bartók-életrajz legélvezetesebb lapjai a nyilvánvaló képtelenségek (Ken Russell Csajkovszkij-, Liszt- és Mahler-filmjeit is a fantasztikus és arcátlan víziókért szeretjük...). Például amikor Emma (Kodály majdani felesége), Bartók és Kodály társaságában egy spiritiszta szeánsz keretében (valamikor 1905 tájékán) megidézi Liszt Ferenc szellemét, és többek között a h-moll szonátáról faggatja. A szellem pedig arra szólítja fel a két ifjú komponistát, hogy menjenek el parasztzenét gyűjteni. Honnan tudja ezt a szót - értetlenkedik Bartók -, hogy parasztzene, hiszen ezt csak mi használjuk. Hasonlóan "képtelen" epizód, amikor Bartók egy vicces krokit improvizál szalonnasütés közben a híres dr. Vagina Paga nevű kottalapozóról, akit "a lapozás Paga nénijének is hívtak a szakmában". Nem zavaró, hogy Bartók a történet szerinti évben nem mondhatja azt, hogy Vagina Paga egyszer elnyerte a "Sztravinszkijnál is többet lopok vándorserleget", mivel Bartók ekkor semmit sem tudhatott még Sztravinszkijról.
Nem a MaNcs Szüret rovatából, hanem a könyvborítóról idézem: "Hogy mit jelent bartóki módon magyarnak és művésznek lenni? Temesi Ferenc regénye nem csupán felveti, de az aranymetszés törvényeit betartva meg is válaszolja ezeket a kérdéseket." Kicsit babrálgatva a szöveg "geometriájával" néhány kvázi érdekességre fel lehet figyelni. A könyv aranymetszése a 68-69. fejezetnél van. A 69.-ben egy igazán különleges fordulat következik: Temesi - a fikció szerint San Franciscóban - személyesen találkozik Bartókkal, és leülnek beszélgetni. De ugyanilyen fontos fejezet a 89. is (Fibonacci-szám), melyben a szerző dicséretes kíméletlenséggel jellemzi önmagát. Itt olvashatjuk az egyik kulcsmondatot is: az Életrajzoló már fiatalon "elegye volt egy elaggott kínai bölcsnek meg egy bimbózó elméjű diáknak. Ennek következtében hol meghökkentően okos dolgokat állított, hol hajmeresztő marhaságokat." Mindez - teheti hozzá az olvasó - nem sokat változott. És mintha ennek a belátásáról is szólna Temesi Bartók-regénye.
Alexandra, 2012, 599 oldal, 3600 Ft
