A spekulatív műfajok egyik legkedveltebb elbeszéléstechnikai fogása a tájékozatlan főhős és az ugyancsak alulművelt olvasó egyidejű beavatása a miénktől eltérő másodlagos világba – a szerző kézen fog, és barátságos útikalauzként körbevezet birodalmában. Pék Zoltán nem tesz ilyen gesztusokat: a Feljövök érted a város alól magyarázkodás nélkül zakatol, a főhős sokat tud (de nem eleget), mi a helyszín ismerőssége ellenére szinte semmit, így zúzunk keresztül a posztapokaliptikus, két részre szakadt Budapesten. Az egyes szám első személyű elbeszélői hang lendülete, kamaszos flegmával odaköpött nagy megfejtései Totth Benedek Holtversenyéből lehetnek ismerősek, de a műfaji kontextus ezúttal Z-generációs pusztulat helyett lerohadt káeurópai disztópia, amit beleng a nyolcvanas évek undergroundjának dohos klubhangulata. De Pék regényét a shiftelő főhős kívülállása és a politikum mellett a választott cselekményséma is a nyolcvanas évek kultúrájához, azon belül is a korai cyberpunkhoz köti. A gibsoni poétika nem csupán a beavatási gesztusok hiányában, de a hard-boiled krimi toposzainak hasznosításában is visszaköszön (messziről bűzlő megbízás, a háttérben gyanús paktumok és érdekszövetségek), ami ezúttal is azt szolgálja, hogy az alkalmi nyomozóból rövid úton űzött vaddá lefokozott főhősnek apropója legyen bejárni az egzotikus városteret. Ugyanakkor az elvitathatatlan zeneiséggel és megformáltsággal bíró szöveg lendülete épp az ellen dolgozik, hogy az egyértelmű kontúrokon túl is megismerhessük a széthullott Budát és Pestet, a kurta fejezetekben felbukkanó mellékkarakterek és helyszínek eltűnnek egy gyors benyomás után, olvasóként hiába időznénk velük tovább. Pék Zoltán második kötete olyan, mint egy húszperces punkalbum: feszül a dögtől, de mire kapaszkodót találnánk benne, már vége. Ideje megfordítani a kazettát.
Agave, 2015, 240 oldal, 2980 Ft
