A legtöbb jó írónak sok esze van. Okos emberek, akik nyugodtan végezhetnének más szellemi munkát is, de mondjuk nem szeretnék, hogy főnökük legyen, önterápiának kell nekik az írás, vagy minden mástól elszoktak, esetleg valami ósdi, sznob vonzalmat táplálnak az irodalom iránt. Nem tudom, Petrik Iván mennyire okos, de akkora fantáziája van, hogy nyugodt szívvel lehetne buta, úgyis nagyszerű novellákat írna. Ilyen klasszikusan írói képzelete legutóbb Szabó Magdának volt (más hasonlóság aztán nincs is köztük). Az alkotás öröme veszteség nélkül jön át a papíron: Petriknek különös érzéke van az érdeklődés felkeltéséhez és fenntartásához, miközben mégsem hízeleg az olvasóknak olcsó lektűrgesztusokkal. Egy nyolcvanas évekbeli punkegyüttest (Skizofrénia Leningrád) éppoly meggyőzően ír le, mint egy ír kocsmát Rómában, vagy egy pesti kisnyugdíjas lidércnyomásos háborúvá transzponált, csatapongyolás mindennapjait.
Igaz, a fantáziája néha annyira elragadja, hogy egyik-másik novellájából az értelem sérelme nélkül lehetne egy-egy oldalt valamelyik egészen másról szólóba bemásolni. De hát Petrik olvasóinak meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy "egyszerre több történetben is részt vehetnek", miközben az író megpróbálja felállítani és ledönteni a "meg nem történt dolgok emlékművét". Ezzel függ össze, hogy van valami Petrikben - stílusnál több, világlátásnál kevesebb -, ami távolról Borgesre emlékeztet (meg Kafkára, Bodor Ádámra, Rejtő Jenőre, bár ha kell, garacziul is tud), csak éppen Borges reaktormérnöki precizitása nélkül. És hogy ki ölte meg Jean Cassinit? A címadó novella első mondata - "Senki." - lehűti ugyan a kedélyeket, de izgalomra semmi (illetve nagyon is van) ok, mert a fordulatos történeteit rendkívüli fantáziával alkotó írónál tényleg sose lehet tudni.
Liget könyvek, 2011, 308 oldal, 2500 Ft
