Folyóirat

Prizma 14. – Forgatókönyv

  • Greff András
  • 2016. május 21.

Könyv

Hernyó, amely majd lepkévé alakul, petesejt, mely a rendezői spermiumra vár – két biológiai hasonlat a filmes folyóirat egykori szerzőnk, Nagy V. Gergő szerkesztette legfrissebb számából, amelyek világosan rámutatnak a forgatókönyv létének több olyan kérdésére is, amelyet a miniesszék kitartóan körbejárnak. Mindenekelőtt arra, hogy vajon nem teljes őrültség-e, hogy a világ minden táján súlyos százmilliókat szavaznak meg alkotóknak olyasmi alapján, amely, láthatjuk, legföljebb halovány ígéretként értelmezhető; másrészt pedig, hogy miért is kéne érdekelje akár a tudományt, akár a civil cinefileket a pasztellvázlat a színpompás végeredmény helyett. Hogy az utóbbiban bennfoglalt előítélet milyen súlyosan téves, azt a szerkesztő bevezető írása (mely a filmtudomány és a forgatókönyv friss románcáról beszél) mellett Varró Attila Hollywood elsüllyedt szerzőinek védelmében fogant, szenvedélyes futama bizonyítja a legjobban, melyben csárdás pofont oszt a filmek autonóm alkotójaként kizárólag a rendezőt elismerő, a filmes gondolkodást máig meghatározó (sokak szerint: megmérgező) Andrew Sarrisnak. Az elejétől a végéig olvasmányos szövegekből egybeszőtt lapszám másik csúcspontját pedig Adrian Martin kiállása jelenti a szabálytalan forgatókönyvek mellett, amelyet az okosan kitartott vezérszólam mellett úgyszintén a tenor jelentékeny hőfoka jellemez. Ki gondolta volna, hogy a forgatókönyvek hernyói sajátos mozgásukkal az érzelmek komplett viharát képesek kiprovokálni?!

De persze nem mindenkiből. Amikor a Filmalap, illetve a maguk gyakorlatáról valló hazai szerzők szürke megszólalásait, a sok névtelenséget igénylő, de még úgy is bátortalan és/vagy saját nevén a levegőt hámozó alak fecsegését olvassuk, ismét ráébredhetünk arra, hogy a film (és annak írása) minden ezt cáfoló jelzéssel együtt mégiscsak: álom – amelyhez nem az ész vagy a ravaszság nyitja meg az utat, hanem legfőképp a szellem tényleges szabadsága.

94 oldal, 800 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.