A 20. századi Franciaország egyik legnagyobb kiadói vállalkozása Az eltűnt idő nyomában hét részének 1913-tól 1927-ig tartó közreadása volt. A mű páratlan jelentősége, keletkezésének mítosza, ahogyan az a tény is, hogy a szerzőnek a viszonylagos ismeretlenségből a világhírig vezető útja párhuzamos az 1911-ben alapított Éditions de la Nouvelle Revue Française (NRF) – 1919-től Gallimard-rá átnevezett – könyvkiadó által bejárt úttal; mind közrejátszik abban, hogy Marcel Proust esete a lehető legszemléletesebb példa arra, milyen termékeny kapcsolat szövődhet író és könyvkiadó között. Erről a rendkívül izgalmas kapcsolatról jószerivel csak annyit tudunk, amennyit a két fél által váltott levelek elárulnak. A levelek egy része már megjelent. A Gallimard kiadó archívumából, valamint a 2018-ban elhunyt Bernard de Fallois könyvkiadó és Proust-kutató hagyatékából azonban újabb levelek kerültek elő, amelyek sok mindenben árnyalják, pontosítják mindazt, amit a regényfolyam kiadásáról tudunk. Ezeket a leveleket gyűjtötte össze és adta ki az ősszel Pascal Fouché Lettres retrouvées 1912–1922 (Előkerült levelek) címen a párizsi Gallimard-nál.
A mű kiadót keres
Proustnak, tudjuk, az első kötet elkészülte után nem volt könnyű kiadót találnia. Nemet mondott az írónak a Fasquelle, nemet mondott a Mercure de France meg az Ollendorff, és végül – ez fájhatott neki a legjobban – nemet mondott az NRF is. A kudarcok után Proust 1913 elején úgy határoz, a Bernard Grasset kiadónál saját költségen adja ki a kéziratot. Csakhogy az NRF, alig egy évre rá, már szánja-bánja a visszautasítást. Ami – írja André Gide 1914 januárjában Proustnak – „óriási tévedés volt az NRF részéről, emiatt mind a mai napig gyötör a lelkiismeret”. Bár pontosan sohase fogjuk megtudni, mi történhetett, egy bizonyos: nem egyéni, hanem kollektív döntésről volt szó. Az NRF köréhez tartozó Jean Schlumberger erről egyik – korábban már közreadott – levelében így ír: „Határozottan fenntartom, az NRF lektorai közül, magamat is ideértve, senki sem olvasta az egész kéziratot. Itt-ott belenéztünk, elolvastunk pár bekezdést, de a stílus eléggé lelombozott minket. Végül a mű terjedelme miatt mondtunk nemet, meg azért is, mert idegenkedtünk Proust sznobériájától.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
