Bárcsak akkor jelent volna meg ez a regény, amikor kamasz voltam, és imádtam nyakig mártózni a viszonzatlan szerelem pocsék versektől bugyborékoló pocsolyájában. Az Eleanor és Park nem egy átlagos geek ifjúsági románc: azoknál sokkal lassabb hömpölygésű, álmodozóbb – és erotikusabb. Eleanor, a gátlásos, vörös hajú, kerek testalkatú lány és Park, a csöndes, alacsony, mindig feketében járó félkoreai srác nagyjából a kétszázadik oldalig még csak nem is csókolózik. De az első jelenettől kezdve, amikor egymás mellé kerülnek az iskolabuszon, már beindul valami: Eleanor tarkóján kipirul a bőr, Park izmai megfeszülnek a póló alatt. A főbb történések itt, a buszon zajlanak, leginkább némán, (amikor közösen olvasnak képregényt), máskor suttogva (amikor zenéről, vagy az X-Men rejtett szexizmusáról vitatkoznak).
A sok hallgatás és visszafojtott feszültség egyébként is jellemző mindkettejük életére. Eleanor a diszfunkcionális családjáról nem akar beszélni, ahol a mostohaapa rettegésben tart öt gyereket, és veri a feleségét, miközben annyira szegények, hogy a fogkefe is luxusnak számít; Parknak pedig az apjával feszült a kapcsolata, aki nem érti, miért nem lehet a fia férfiasabb, sportosabb, keményebb – és miért élvezi annyira, ha a sminkekkel játszhat. Mindez a fülledt levegőjű nebraskai városban, Omahában zajlik, ráadásul a 80-as évek kellős közepén, amikor nem emelték még fel annyian a hangjukat a családon belüli erőszak és a rasszizmus ellen, vagy a testképpel és a genderrel kapcsolatos kérdések miatt. A megdöbbentő befejezés után pedig a kérdés az: vajon most a 2010-es évek egyik legfinomabb coming of age szerelmi történetét olvastuk, vagy egy szomorú, érzéki paródiát, mint amilyen főhősnőnk szerint a Rómeó és Júlia is (ami nem a szerelemről, hanem egyszerűen a kamaszkorban ébredő hormonokról szól)?
Fordította: Simonyi Ágnes. Scolar, 2014, 336 oldal, 3250 Ft
