KÖNYVMELLÉKLET

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

  • Nagy Boldizsár
  • 2015. január 4.

Könyv

Bárcsak akkor jelent volna meg ez a regény, amikor kamasz voltam, és imádtam nyakig mártózni a viszonzatlan szerelem pocsék versektől bugyborékoló pocsolyájában. Az Eleanor és Park nem egy átlagos geek ifjúsági románc: azoknál sokkal lassabb hömpölygésű, álmodozóbb – és erotikusabb. Eleanor, a gátlásos, vörös hajú, kerek testalkatú lány és Park, a csöndes, alacsony, mindig feketében járó félkoreai srác nagyjából a kétszázadik oldalig még csak nem is csókolózik. De az első jelenettől kezdve, amikor egymás mellé kerülnek az iskolabuszon, már beindul valami: Eleanor tarkóján kipirul a bőr, Park izmai megfeszülnek a póló alatt. A főbb történések itt, a buszon zajlanak, leginkább némán, (amikor közösen olvasnak képregényt), máskor suttogva (amikor zenéről, vagy az X-Men rejtett szexizmusáról vitatkoznak).

A sok hallgatás és visszafojtott feszültség egyébként is jellemző mindkettejük életére. Eleanor a diszfunkcionális családjáról nem akar beszélni, ahol a mostohaapa rettegésben tart öt gyereket, és veri a feleségét, miközben annyira szegények, hogy a fogkefe is luxusnak számít; Parknak pedig az apjával feszült a kapcsolata, aki nem érti, miért nem lehet a fia férfiasabb, sportosabb, keményebb – és miért élvezi annyira, ha a sminkekkel játsz­hat. Mindez a fülledt levegőjű nebraskai városban, Omahában zajlik, ráadásul a 80-as évek kellős közepén, amikor nem emelték még fel annyian a hangjukat a családon belüli erőszak és a rasszizmus ellen, vagy a testképpel és a genderrel kapcsolatos kérdések miatt. A megdöbbentő befejezés után pedig a kérdés az: vajon most a 2010-es évek egyik legfinomabb coming of age szerelmi történetét olvastuk, vagy egy szomorú, érzéki paródiát, mint amilyen főhősnőnk szerint a Rómeó és Júlia is (ami nem a szerelemről, hanem egyszerűen a kamaszkorban ébredő hormonokról szól)?

Fordította: Simonyi Ágnes. Scolar, 2014, 336 oldal, 3250 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.