Rémtelenítés - Stephen King pályája és a Doctor Sleep

  • Sepsi László
  • 2013. december 20.

Könyv

Az elkoptatott "horrorkirály" titulus nem azért vált végképp pontatlanná az elmúlt nagyjából húsz évben, mert a szerző időskori könyvei drasztikusan gyengébbek a régebbi bezzeg-klasszikusoknál, hanem mert King egyre távolabb került a horror műfajától.

A hetvenes évek közepén megjelent slágertrió - Carrie, Borzalmak városa, A ragyogás - óhatatlanul magával hozta a műfaji skatulyát, hiszen mindhárom regény egy-egy klasszikusnak tekinthető horrortoposszal játszott el. A Carrie korszerűsített boszorkánylánya és a bevallottan Drakula-parafrázisnak szánt Borzalmak városában feltűnő vámpírhordák nem csupán azáltal bizonyultak előremutató műfaj-variációknak, hogy csavartak egyet az unásig ismert monstrumok ábrázolásmódján, de a regények kisvárostablói, a korrupcióval, a hatalmi eszközzé sorvadt szexualitással és pszichózisba hajló frusztrációkkal átszőtt közösségek hamar ráirányították a figyelmet King társadalmi érzékenységére. Kortársai közül neki sikerült a legprecízebben összeegyeztetnie a gótikus horror hagyományait a korszellemmel: Poe és Lovecraft cikornyás nyelvezetét felváltotta a bárki számára hozzáférhető, mindennapi angol, ami - Elmore Leonard munkáihoz hasonlóan - profán gördülékenység mögé rejti saját irodalmiságát, az évszázados rémtoposzokat pedig maguktól értetődően ültette át a hetvenes évek kiábrándult, belső feszültségekkel terhelt Amerikájába.

Kifelé a dobozból

false

 

Fotó: Köves Gábor

Bár az Egyesült Államok megannyi kollektív mítoszának és traumájának kiforgatása a mai napig a King-életmű egyik sarokpontja - a Christine autófétisétől a Holtsáv politikai paranoiáján át a Setét torony szériában kikezdett westernmítoszig -, ezek a kilencvenes évek közepére fokozatosan függetlenedtek a horror hatásmechanizmusától. A műfaji tisztaság mára egyébként is inkább csak intézményi és marketingszempontok felől értelmezhető, teoretikus délibábját King már pályájának viszonylag korai szakaszán megtorpedózta például a Végítélet utazásregénybe oltott, poszt-apokaliptikus fantasy vírushorrorjával vagy később a Tortúrába illesztett románcbetétekkel, de az egyes szövegek műfaji értelemben vett szabálytalanságán túl az életmű egésze is csak számos jelentékeny kötet negligálásával zsúfolható be a horror védőernyője alá. Az 1982-ben megjelent A remény rabjai című kisregénygyűjtemény (eredeti címe az árulkodó Different Seasons) négy írásából kettő - a címadó börtönsztori és az Állj mellém! felnövéstörténete - vajmi kevés kapcsolatot ápol a horrorral vagy akár csak a fantasztikummal, és ez a búvópatakként jelen lévő tendencia az életműben később csak erősödött. King elmozdulása a rémtörténetek felől ráadásul kétirányú: az egyik oldalon A remény rabjainak realista regényvilága, míg a másikon a Sárkányszem vagy a Talizmán - ugyan horrorelemektől sem mentes - fantasy-történetei, ami a Setét torony önreferenciákkal teli metaeposzának hála, csaknem be is kebelezte az addigi életmű egészét.

Habár perverz pszichopaták, végbéllakó paraziták és lovecraftian másvilági kreatúrák szép számmal akadnak a kilencvenes évek közepe után megjelent King-regényekben is, összességében mégis háttérbe szorultak a megalomán világépítési kísérletek (A setét torony széria), az aprólékos környezetrajzok (Rémautó, A bura alatt), illetve a nyelvről és az írásról szóló könnyed vizsgálódások (Lisey története) mellett. Utóbbi ugyan kezdettől fogva King visszatérő témája volt (lásd az egy főre eső traumatizált írók igen magas számát az életműben), de A coloradói kölyök traktája a rejtélyek és így a krimi műfajának természetéről vagy Duma Key és a Lisey történetének oldalezrei az alkotás mibenlétéről a korábbinál is jóval reflektáltabb viszonyt jeleznek a szerző és munkái között. A borzalom és az (ön)analízis A ragyogásban vagy a Tortúrában még harmonikus egyensúlya mostanra elbillent az utóbbi felé: az idézett kötetek rémségei nagyrészt másodlagos, olykor egészen fárasztó díszletek a főhősök belső utazásaihoz.

Még egy kör

false

Újfent bizonyítja King vonzódását az Államok mitológiájához és távolodását a horror műfajától, hogy az utóbbi évek legnagyobb kritikai sikerét egy időutazós melodrámával érte el (11/22/63), de ugyanennyire árulkodó, hogy 2010 utáni - néhány társszerzővel jegyzett és csak digitálisan megjelentetett kisregény kivételével - kötetei leginkább bűnügyi történetek, mint a Joyland vagy a jövő nyárra ígért Mr. Mercedes. A ragyogás harminc-egynéhány évvel az eredeti után megjelentett folytatása, az angolul szeptemberben megjelent Doctor Sleep elviekben visszatérést ígér a traumákban és alkoholgőzben fogant borzalmakhoz, gyakorlatban viszont a regénynek ez az aspektusa érvényesül a legkevésbé - az alkoholgőz az Anonim Alkoholisták Nagykönyvéből vett mottótól kezdődve fullasztóan autentikus, de az Overlook hotel rettenete csak felskiccelt Disney-kastély a háttérben.

A Disney felemlítése egy regény kapcsán, aminek rettenetes gonosztevőjét Kalapos Rozinak (Rose The Hat) hívják, és az Igaz Gubanc (True Knot) nevű szektaszerű szerveződés élén gyerekekre vadászik, korántsem túl távoli asszociáció. A több száz éves némber és hasonlóan mókás nevű csatlósai középosztálybeli nyugdíjaskaravánnak álcázva járják Amerika kisvárosait, hogy halálra kínzott áldozataikból kiszipolyozzák azt a bűvös esszenciát, amit a King-olvasók 1977 óta csak ragyogásként ismernek. Így akadnak össze az apjához hasonlóan súlyos alkoholproblémákkal küzdő Danny Torrance-szel - aki a regény jelen idejére már túlesett a rehabon, és egy időskori menhely lakóinak segít megbékélni a halállal - és az Abra nevű kislánnyal, akinél táposabb szupergyerek Carrie óta nem tűnt fel a King-univerzumban. Bár a történetben akad még egy misztikus macska, és a True Knot mögötti magánmitológia szintén ebbe az irányba mutat, a Doctor Sleepnek nem sikerül összeegyeztetni a kortárs Amerika mindennapjait és azt a fantáziadús meseiséget, ami a Peter Straubbal közösen írt Talizmánnak vagy az Atlantisz gyermekeinek még a sajátja volt. Miközben a regény számos ponton kapcsolódik az újkori USA történelméhez - kezdve a refrénként visszatérő fejezetindításokkal az aktuális elnökökről -, egy epizódban előkerül 9/11, majd az azt követő antiterrorista hevület, a Doctor Sleep azt is híven illusztrálja, hogy a sejtelmes állítás, miszerint az igazi ellenség az országhatárokon belül sunnyog (ez volna a True Knot), harminc évvel a Tűzgyújtó után édeskevés a borzongáshoz.

Egy újabb, precízen felépített fantáziavilág helyett így King legújabb regénye elsősorban a függőség és a megtisztulás folyamatának ábrázolásában képes említésre méltót felmutatni. Ebből a szempontból a Doctor Sleep méltó lábjegyzet A ragyogáshoz (vagy a személyes leépülést kollektívra cserélő Rémkoppantókhoz): a regény első negyede sikerrel merít alá az önpusztító nyugtalanságtól és az ezt gerjesztő bűntudattól fűtött alkoholmámorba, hogy aztán ugyanezzel az érzékenységgel mutassa meg főhősének kiemelkedését az átpiált-átbunyózott-végigkefélt éjszakák homályzónájából. A volt alkoholisták baráti közössége és a True Knot ragyogásfüggő lélekvámpírjai közötti tükörjáték adhatná a regény sava-borsát, de utóbbiak elrajzoltsága végig ez ellen dolgozik. Mert bár a zárlat kvázi fajirtásában felsejlik valamiféle ambivalens tragikum, Rose The Hat és társai egyaránt túlzottan karikatúraszerűek ahhoz, hogy ijesztgetni lehessen velük, és ahhoz is, hogy szenvedéseik átélhetővé váljanak. Így hiába csúszik be ötvenoldalanként némi Lawrence Block legjobb pillanatait idéző alkeszpoétika, valójában a Doctor Sleepet csak King rutinja tartja egyben, igaz, azon az áron, hogy bombabiztos nyelvi és történetbeli paneljei az életmű ismeretében vajmi kevés újdonsággal szolgálnak. A ragyogás folytatása pótszernek ugyan ideig-óráig megteszi, még néhány régi ismerős is felbukkan benne, de aki igazán ütős anyagra vágyik, az nem ezeken a lapokon fogja megtalálni.

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.

Így is szép

A 18. század végén, a polgári hangverseny­élet hajnalán gyakran szerepelt ugyanazon a műsoron intim kamaramű, dal és nagyzenekari szimfónia, utóbbi gyakran több részletre bontva. Ezt a jótékony változatosságot idézte fel Keller András, aki nincs híján a kitűnő ötleteknek.

Elszáradt arcok

Felhajtás, a kínált holmi értékéhez képest túl nagy reklám: ezt jelenti a szerző negyedik regényének címe. A neonzöld szmájli és a betűk neonzöldje a borítón a könyvben felbukkanó árura, egy drogra utal. Az egyenmosoly a grafikai megoldásnak köszönhetően vibrál. Ez a látvány meg is alapozza az olvasmány­élményt, amelynek meghatározó vonulata a bizonytalanság.