A lista sokáig folytatható, és a válogatás módszertana sincs kidolgozva. Kell, hogy a listára kerüléshez a szerzőt megcsapja a halál szele? Saját betegség számít, vagy a másé is? És ami fontosabb: vannak-e sajátos stílusvonásai, esztétikai alapjai ennek a műfajnak? Nyáron egy kulturális fesztiválon egy asztalhoz ültették Szilasit és Darvasit, új könyveikről beszélgettek velük. Azon a beszélgetésen „segítőkönyvnek” nevezték ezt a műfajt, az elnevezést viszont bizonytalanná tette, hogy a program neve meg Túlélő könyvek volt.
Ez az irodalmi délután rögtön fel is hívta a figyelmet a hasonló könyvek alapvető problémájára. Mindenki úgy éli túl, úgy győzi le a betegséget, ahogy tudja. A betegséggel való küzdelemhez kívülállónak nincs köze, amikor tehát a betegségből formált művet olvassuk, sőt kritikusként közelítünk hozzá, óhatatlanul betolakodók vagyunk. Annak ellenére, hogy a betegség – hála az égnek – Szilasi esetében legyőzetett, és egy könyv maradt belőle, amit egészen nyugodtan lehet rossznak vagy jónak találni. A Hasnyálmirigynapló szerintem Esterházy gyengébb művei közé tartozik, de a megjelenése idején emlékeim szerint kevesen tették mérlegre esztétikai szempontból. Félve nyúlunk az ilyen könyvekhez, törékenynek érezzük őket, mint a beteg testet, amelynek kálváriájáról szólnak.
Az elméleti és történeti keretezés azért is illik a Luther kutyáihoz, mert Szilasi irodalomtörténészként maga is korábbi szerzők, szövegek felől értelmezi a saját állapotát, olvasva gyógyul. A legyőzendő kórt, agydaganatát a Moby Dick jelentette sorsszerű kihíváshoz hasonlítja, önmagát pedig a Breaking Badhaldokló főhőséhez. Eddigi könyvei közül a Szentek hárfájában volt hasonlóan nagy szerepe a kulturális referenciáknak, de a Luther kutyáit Szilasi előző regénye, a párhuzamos íróportrékat felsorakoztató Amíg másokkal voltunk felől is olvashatjuk: mindkét könyv íróemberek szorongásairól, lelkiállapotáról szóló természetrajz, csak az író főhős szokásos gondjait most felülírja a túlélés feladata. Szilasi 2015. február 10-én a szegedi egyetemen, tanítás közben kapott rohamot, majd vesztette el az eszméletét. Ezután, mint írja, 48 óra kiesett az életéből. Az idő, amivel nem tud elszámolni, teret hagy a fikciónak, onnan kell kibontania a könyvet, amit napló helyett ír.
Szilasi prózáját többen nevezték kimódoltnak, korábbi könyveinek mondatai helyenként valóban túlírtak, pipiskedők. Itt más a helyzet: a betegséggel való találkozás szikár mondatokat, brutális jeleneteket igényel. „Figyelt, jegyzetelt, aztán lassan az asztalra bukott, a jobb karját mereven kinyújtotta előre, és kitartott hangon ordítani kezdett” – írja a regény hősének első rohamáról az elbeszélő, aki hol első személyben, hol kívülről, valaki másnak a szemszögén keresztül tudósít „SL” állapotának változásairól. A formai játékok, idézetek, visszapillantások, családi történetek kipárnázzák a betegség elbeszélését, kontextust adnak neki. Elhelyezik a főhőst szerettei, barátai körében, akik közé az inspirációt jelentő szerzőket, például Márai Sándort ugyanúgy oda lehet érteni, mint a személyes ismerősöket. A nézőpontokat és idősíkokat váltogató szerkesztésmód ellenére a regény legsikerültebb részei mégis a zsigeri pillanatok, a testi tapasztalatok leírásai. „Magamon is látom, hogy az ember tényleg egy önző, éhes húsdarab, miképp a hernyó, telhetetlen, mindig előremászik, s harap” – regisztrálja az elbeszélő, és a Luther kutyáiban erről az éhes húsdarabról tanulhatunk a legtöbbet. Kiemelném a székrekedés leírásának jeleneteit, amelyek terjedelemben nem, láttató erőben viszont utolérik Don Rigoberto ürítésének aprólékos leírását Mario Vargas Llosánál.
A gyógyulásra tett erőfeszítései közben az elbeszélő őszintén ír a válásáról, lányához fűződő viszonyáról, új párkapcsolatának nehézségeiről. Nem különösebben rokonszenves: büszke rá, hogy két nő összevész azon, melyikük ápolja őt, a nőket pedig szexista retorikával az alapján azonosítja be, mennyire tetszenek neki („az ápolónő lényegében tetszett nekem”, „a zacskó vért elvitték, nagyon szép asszony jött érte”). Egoistaként leplezi le magát, de legalább nem fontoskodik. Számvetése illúziótlan: „Házat építettem. Ültettem fákat. Írtam könyveket. Vannak gyerekeim.” Továbbá leszögezi, „részemről mehetünk”. A Luther kutyái messze van a remekműtől, de odáig eljutni, hogy „részemről mehetünk”, bátor és igazi munka. Ezt a munkát pedig Szilasi László nemcsak magánemberként, hanem íróként is elvégezte túlélőkönyvében.
Magvető, 2018, 288 oldal, 3499 Ft
