Békés Márton ugyanis itt nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megértesse az olvasókkal: a világ mostani formájában rossz, ezért elkerülhetetlen, hogy hamarosan elsöpörje egy mindent felforgató forradalom. Ennek „titkos jelei” már észrevehetők: a hódok, rókák és toportyánfarkasok sorra hódítják vissza egykori lakóterületeiket, amelyekről még a civilizáció szorította ki őket évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt. Egy részük már az embertől sem fél, a városban ólálkodó róka például simán kilopja egy jól megtermett férfi kezéből is a szendvicset – számol be Békés egy „országos napilap online cikke” nyomán. Többük pedig megtanulta azt is, hogy az utcán csak akkor szabad átkelni, ha zöld a lámpa, ezzel növelvén túlélése esélyeit a városban.
A következő nagy forradalmat is ezek a városba szökő négylábúak fogják kirobbantani, és feltehetőleg az ennek hatására létrejövő új világrendet is ők alakítják ki, hiszen szerzőnk itt és most megelégszik azzal, hogy teleírja könyvét civilizációkritikus szólamokkal, alternatívát viszont nem kínál a modern társadalomra. De még csak arra se fecsérel sok szót, hogy esetenként a technológiai fejlődésnek is vannak pozitív hozadékai. Végül is jócskán megnőtt a születéskor várható élettartamunk, és a szülésbe is jóval kevesebb nő hal bele, mint még száz éve, hogy csak két triviális apróságot említsünk.
Pedig a könyv kezdete nagyon felcsigázza az érdeklődésünket, hiszen nem elég, hogy rögtön az elején kapunk egy idézetet a most harminc körül járó bölcsészek kedvenc filmjéből, a Harcosok klubjából („Elutasítom az anyagi javak fontosságát hangsúlyozó értékrendet”), szerzőnk maga is egy rendkívül kedves kiáltványban utasít el mindent és mindenkit, leginkább a hipsztereket, a hagyományrombolókat, az állatkínzókat, a pacifistákat, na meg persze a technológiát. Ezt követi egy újabb Harcosok klubja-idézet a Rockefeller Center romjai között játszódó apokaliptikus vízióval, ami után Carl Schmitt német jogfilozófussal mondatja el egyik legfontosabb üzenetét: „Ha volna ideálunk, akkor az inkább egy villamosítás nélküli, mint egy villamosított Föld volna. Mert szeretjük Földünket.”
A rövid felvezetés után szerzőnk egy eminens szakkollégista stílusában kezd bele az idézetekkel, filozófus-szakzsargonnal, filmismertetőkkel (David Cronenberg Videodrome-ja elemzésének például közel tíz oldalt szentel), valamint hardcore és punk dalszövegekkel sűrűn átszőtt mondandójába, amellyel lényegében azt üzeni: a mostani civilizáció keretein belül az ember nem tud magasabb szellemi síkra lépni, de az ösztönösségre is teljességgel képtelen. Ráadásul ez a világ a természet módszeres tönkretételével jött létre, az iPhone-unk, autónk és dobozos üdítőnk valódi árába ugyanis bele kellene még kalkulálnunk olyan externáliákat, mint az erdők eltűnése és sok ezer állatfaj kihalás felé sodródása. És ha ez mind nem elég, mi magunk sem vagyunk boldogak mai létformánkban. A konzervatív gondolkodóból lett poszt-68-as neoluddita Békés legfőbb problémája, hogy ma már nem mi használjuk a gépet, hanem a gép használ minket, mi pedig csak unjuk magunkat a technokultúrában. A tévé mossa az agyunk, mi meg csak egyre erősebb stimulációkra vágyunk, faljuk a képernyőkből áradó vizuális ingereket, miközben az igazi értéket, az írott szót hagyjuk eltűnni életünkből.
Békés megfogalmazásában persze mindez kicsit nyakatekertebben hangzik. Mondhatni, nagyon is túlírta a könyvet. Erre jó példa A képernyők zsarnoksága című fejezetben leírt tévédefiníció: „A televízió a központi idegrendszer kiterjesztéseként viselkedő elektronikus kommunikációs eszközök leglátványosabb és legtöbb fejlődést ígérő formája, amely mozaikszerű, pulzáló-villódzó képeivel a fetisisztikus érzékeléshez hasonló illuzórikus és felfokozott látványt nyújt.”
A képernyőkritikával persze együtt jár egy másik, szerinte eltűnőfélben lévő médiumért érzett rajongása. Békés egyetemi évei alatt rendszeresen felkereste szülővárosa, Szombathely használtkönyv-vásárát, majd a délelőttöt az antikváriumokban töltötte. Ezért fájó szívvel jegyzi meg a könyvében, hogy ezek mindegyike bezárt már. Nem csoda hát, hogy míg a könyv első fele a természetbe vezetne vissza, addig a végére eljutunk a könyv haláláról szóló záró siránkozáshoz, ami nem tesz mást, mint piedesztálra emeli Johannes Gutenberget és a nyomtatott könyv fénykorát.
A könyvek fénykorába való visszatérés viszont se nekünk, se a hódoknak, se a rókáknak nem lenne jobb. Az erdők továbbra is pusztulnának, a tudáshoz való hozzáférés pedig továbbra is csak a tehetősek privilégiuma lenne. Akkor már jobb megoldás visszamenni az alapokhoz, és egy egalitárius társadalomban vadászni mamutokra. Könyvek nem lennének, de legalább edzhetnénk a memóriánkat a rókákkal teli édenkertben. Vagy adhatunk egy lehetőséget a technológiának, hátha mégis képes lesz valahogy megmenteni mostani, feslett világunkat.
Századvég Kiadó, 2014, 280 oldal, 2500 Ft
