| Izsó Zita: Jég
Amikor vert, az anyám bezárkózott a fürdőszobába, és megnyitotta a vizet. Olyan hosszúnak tűnt az idő, hogy láttam magam előtt, ahogy az egész Duna átfolyik a csapon, mint az ő fülén a felesleges bocsánatkérő mondatok.
Azt, hogy miért ütött, nekem kellett kitalálnom, ha nem jöttem rá, még jobban vert, cigarettacsikkeket nyomott el a bőrömön, üdítősdobozokat vágott hozzám, mindegyik úgy zuhant a földre, mint a Columbia az egész legénységgel, rokonaimmal, barátaimmal, edzőimmel, mindazokkal, akiktől segítséget reméltem.
A kedvenc szava az volt, hogy olyan vagyok, mint egy buzeráns. Úgy szorította a kezem, mintha egy halott állat állkapcsa záródott volna rám. Néha az éjszaka közepén ébresztett fel, és elkezdett verni. Máskor pizsamában zárt ki a házból. Azt mondta, keménynek kell lennem. A fájdalmat megszoktam. A sebeim szaporodtak, mint a kóbor állatoknak kitett húsdarabon a fognyomok.
Csak amikor jégre léptem, éreztem a szabadságot. Tudtam, hogy nem nyúlhat hozzám, ha korcsolyázni kezdek. A többiek sejtették, hogy valami nincsen rendben, de mindaz, amit láttak, nem volt más, csak a jéghegy csúcsa, úgy fúródott bele a valóságukba, mint kihegyezett lándzsa éle. |
Van egy típus, amelyet Tandori Az erősebb lét közelében című könyvében félhosszúnak nevez. Ezeknek az eleje sokszor olyan, mintha nem is a költő kezdené el a verset, hanem valahogy az olvasó kapcsolódna bele, szinte találomra: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád”, „A rendes kávéházból jöttem ki, késő éjjel”, „Nem nagyon hívtatok gyerekek hogy dörmögő basszussal kontrázzak nektek”, „Már nem nyithatom ki a vaskaput”, vagy épp Tandorinál: „Itt most mindjárt pillantást vethetünk / egy festő életére”. Ezek parlandóban megírt, beszélős versek, de nem elbeszélőek, nem történetmesélősek, mint például Kálnoky László Homálynoky-sorozata – „Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam / 1949-ben az egyik legfontosabb állami hivatalban dolgozott / mint főelőadó” (Egy könyvtáros hányattatásai) –, amelynek tételei rögtön az első sorokban készségesen ellátják az olvasót a szükséges adatokkal.
Aztán ott vannak a dalok, amelyek azonnal kiterítik a lapjaikat, kézből nyernek, hiszen eleve csupa ászuk és adujuk van, úgyhogy azonnal a tárgyra térhetnek: „Van már kenyerem, borom is van”, „Nincsen apám, se anyám”, „Talpra, magyar, hí a haza!” Ez a kártyatipológia persze csak a szélső értékek leírására alkalmas, legfeljebb azt lehetne még mondani, hogy a szonettek mindig teljesítik, amit a licit során vállalnak, és ezek közül a legfontosabb, hogy az övék az utolsó ütés. (Az epigrammák pedig rendszerint be is érik ezzel.)
Izsó Zita verse rögtön magasra emeli a tétet. Már a negyedik szóból megtudjuk, hogy anyaverssel lesz dolgunk – csakhogy a második olvastán akkor már azzal is tisztában vagyunk, hogy ez nem hagyományos anyavers lesz.
Illetve az „anyám” nem is a negyedik szó, hiszen a cím is a vers része. „Jég”: a vers olvasója tehát ezzel találkozik először. Ez a jég pedig csak majd az utolsó versszak elején tér vissza, ami a versben termékeny feszültséget teremt. Pontosabban ez a feszültség csak lehetőség: az nem elég, hogy létrejött, mert fenn is kell tartani, és a vers ezt nagyon leleményesen oldja meg. A második sorban befejeződő első mondat végén ott a „víz” szó, de a verés tényének brutális közlése olyan erős, hogy nem feltétlenül tudatosul első olvasásra: itt a címben szereplő anyaggal találkozunk, csak épp az ezen az éghajlaton gyakoribb halmazállapotában.
És még csak a második sor végén járunk. Tényleg hosszúnak tűnik az idő: a vers a következő sorokban nagyon eredeti módon idézi fel a „sok víz lefolyik még addig a Dunán” képét. A közhely olyan előre összeszerelt nyelvi panel, amely, mivel eleve készen van, sem a meglepetés, sem a szinte természetes szükségszerűség erejével nem hat – márpedig egy vers nem lehet meg ezek nélkül a hatások nélkül. A költő tehát az ismert fordulatot itt egy apró igazítással a fürdőszobai kontextusba helyezve úgy alakítja át – „az egész Duna átfolyik a csapon” –, hogy az a felismerhetetlenségig elveszti közhely voltát, amelyre talán csak a második szakasz utolsó sora, egy másik közhely nyílt versbe emelése utal: „mint az ő fülén a felesleges bocsánatkérő mondatok”.
Az olvasónak van mit feldolgoznia, esztétikailag, intellektuálisan, morálisan. A második versszak tehát nyugodtan lehet lazább, legalábbis poétikailag. Mert az erőszak, a cigarettacsikkekkel, csak fokozódik. Némi zavart okozhat, hogy itt mintha elhagynánk a fürdőszoba terét: hiszen ott honnan kerülnének elő azok az üdítőitalos dobozok?
De nem, legkésőbb itt kiderül, hogy mégsem olyan nyíltak ennek a versnek a lapjai, vagy csak akkor, ha jó szögből nézzük. Mert nem anyavers ez, hanem apavers. A verés színhelye nem a fürdőszoba, nem ott kell keresnünk az üdítősdobozok helyét: az első sorok azt mondják, az anya az, aki – egyedül – bezárkózott a fürdőszobába, megnyitva csapot, hogy ne hallja, amikor az apa veri a gyereket. (Fordításban ez a legtöbb európai nyelven rögtön egyértelmű lenne, a névmások neméből.)
Az üdítősdobozok formájában megjelenő Columbia „legénység”-ének a szerepe is fontos, mert a metafora a barátokon, rokonokon túl kiterjed az „edzők”-re is. Ez azért is különösen érdekes, mert a megjelenésük, helyesebben a jelentőségük itt, a vers belső logikája szerint, amely csak lassan fedi fel magát, még nem teljesen érthető. (Olyan ütemben jutunk hozzá az információhoz, hogy az edzők és a cím természetes kapcsolata is csak az utolsó szakaszban válik világossá.)
A harmadik versszak hat a legkevésbé a szükségszerűség érzésével – de hát a versnek valahogy csak el kell jutnia a saját végéig. Az apai kéz halott állat állkapcsának összezáródásához hasonlító szorítására mindenesetre jól rímel a versszak végén „a kóbor állatoknak kitett húsdarabon a fognyomok”-kal.
Az utolsó szakasz igazi ellentmondással kezdődik – „Csak amikor jégre léptem, éreztem a szabadságot” –, hiszen a jég nem a szabadság, inkább a veszély képzeteit idézi fel, a veszély pedig nem más, mint a biztonság hiánya. A biztonságnak azt az érzetét tehát, amit az apának kéne megadnia, a vers szereplője a jégtől kapja meg, pontosabban – és itt kezd teljesen összeállni a kép – a korcsolyázástól. Ez bizonyára a műkorcsolya, éppen ez lehet az, amit az apa nem tart eléggé férfiasnak. Ennek a sportágnak a versbe emelésével pedig még tovább nő a kontraszt: az apától (és a fürdőszobai vízcsobogásfüggöny mögé zárkózó anyától) elvárható, de meg nem kapott érzelmek és egy téli sport világa között elég nagy a távolság. Igaz, egy olyan apánál, aki azt játssza a gyerekével, hogy ki kell találnia, miért bántja, még egy bodicsek is sokkal szeretettelibb. Persze ha a gyerek olyan lenne, aki műkorcsolya helyett hokizik, az apa nem is bántaná.
És ez az egész ugye még csak „a jéghegy csúcsa”, amely a többiek valóságába metsz a vers végén – hogy még ott is legyen hely, a korcsolyán kívül is, valami élesnek.
