poeta.doc

Fagypont alatt

Könyv

Nem minden vers játszik rögtön nyílt lapokkal.

Izsó Zita: Jég

 

Amikor vert, az anyám bezárkózott a fürdőszobába,

és megnyitotta a vizet.

Olyan hosszúnak tűnt az idő,

hogy láttam magam előtt, ahogy az egész Duna átfolyik a csapon,

mint az ő fülén a felesleges bocsánatkérő mondatok.

 

Azt, hogy miért ütött, nekem kellett kitalálnom,

ha nem jöttem rá, még jobban vert,

cigarettacsikkeket nyomott el a bőrömön,

üdítősdobozokat vágott hozzám,

mindegyik úgy zuhant a földre,

mint a Columbia az egész legénységgel,

rokonaimmal, barátaimmal, edzőimmel,

mindazokkal, akiktől segítséget reméltem.

 

A kedvenc szava az volt,

hogy olyan vagyok, mint egy buzeráns.

Úgy szorította a kezem,

mintha egy halott állat állkapcsa záródott volna rám.

Néha az éjszaka közepén ébresztett fel, és elkezdett verni.

Máskor pizsamában zárt ki a házból.

Azt mondta, keménynek kell lennem.

A fájdalmat megszoktam.

A sebeim szaporodtak,

mint a kóbor állatoknak kitett húsdarabon a fognyomok.

 

Csak amikor jégre léptem, éreztem a szabadságot.

Tudtam, hogy nem nyúlhat hozzám,

ha korcsolyázni kezdek.

A többiek sejtették, hogy valami nincsen rendben,

de mindaz, amit láttak, nem volt más, csak a jéghegy csúcsa,

úgy fúródott bele a valóságukba, mint kihegyezett lándzsa éle.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Van egy típus, amelyet Tandori Az erősebb lét közelében című könyvében félhosszúnak nevez. Ezeknek az eleje sokszor olyan, mintha nem is a költő kezdené el a verset, hanem valahogy az olvasó kapcsolódna bele, szinte találomra: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád”, „A rendes kávéházból jöttem ki, késő éjjel”, „Nem nagyon hívtatok gyerekek hogy dörmögő basszussal kontrázzak nektek”, „Már nem nyithatom ki a vaskaput”, vagy épp Tandorinál: „Itt most mindjárt pillantást vethetünk / egy festő életére”. Ezek parlandóban megírt, beszélős versek, de nem elbeszélőek, nem történetmesélősek, mint például Kálnoky László Homálynoky-sorozata – „Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam / 1949-ben az egyik legfontosabb állami hivatalban dolgozott / mint főelőadó” (Egy könyvtáros hányattatásai) –, amelynek tételei rögtön az első sorokban készségesen ellátják az olvasót a szükséges adatokkal.

Aztán ott vannak a dalok, amelyek azonnal kiterítik a lapjaikat, kézből nyernek, hiszen eleve csupa ászuk és adujuk van, úgyhogy azonnal a tárgyra térhetnek: „Van már kenyerem, borom is van”, „Nincsen apám, se anyám”, „Talpra, magyar, hí a haza!” Ez a kártyatipológia persze csak a szélső értékek leírására alkalmas, legfeljebb azt lehetne még mondani, hogy a szonettek mindig teljesítik, amit a licit során vállalnak, és ezek közül a legfontosabb, hogy az övék az utolsó ütés. (Az epigrammák pedig rendszerint be is érik ezzel.)

Izsó Zita verse rögtön magasra emeli a tétet. Már a negyedik szóból megtudjuk, hogy anyaverssel lesz dolgunk – csakhogy a második olvastán akkor már azzal is tisztában vagyunk, hogy ez nem hagyományos anyavers lesz.

Illetve az „anyám” nem is a negyedik szó, hiszen a cím is a vers része. „Jég”: a vers olvasója tehát ezzel találkozik először. Ez a jég pedig csak majd az utolsó versszak elején tér vissza, ami a versben termékeny feszültséget teremt. Pontosabban ez a feszültség csak lehetőség: az nem elég, hogy létrejött, mert fenn is kell tartani, és a vers ezt nagyon leleményesen oldja meg. A második sorban befejeződő első mondat végén ott a „víz” szó, de a verés tényének brutális közlése olyan erős, hogy nem feltétlenül tudatosul első olvasásra: itt a címben szereplő anyaggal találkozunk, csak épp az ezen az éghajlaton gyakoribb halmazállapotában.

És még csak a második sor végén járunk. Tényleg hosszúnak tűnik az idő: a vers a következő sorokban nagyon eredeti módon idézi fel a „sok víz lefolyik még addig a Dunán” képét. A közhely olyan előre összeszerelt nyelvi panel, amely, mivel eleve készen van, sem a meglepetés, sem a szinte természetes szükségszerűség erejével nem hat – márpedig egy vers nem lehet meg ezek nélkül a hatások nélkül. A költő tehát az ismert fordulatot itt egy apró igazítással a fürdőszobai kontextusba helyezve úgy alakítja át – „az egész Duna átfolyik a csapon” –, hogy az a felismerhetetlenségig elveszti közhely voltát, amelyre talán csak a második szakasz utolsó sora, egy másik közhely nyílt versbe emelése utal: „mint az ő fülén a felesleges bocsánatkérő mondatok”.

Az olvasónak van mit feldolgoznia, esztétikailag, intellektuálisan, morálisan. A második versszak tehát nyugodtan lehet lazább, legalábbis poétikailag. Mert az erőszak, a cigarettacsikkekkel, csak fokozódik. Némi zavart okozhat, hogy itt mintha elhagynánk a fürdőszoba terét: hiszen ott honnan kerülnének elő azok az üdítőitalos dobozok?

De nem, legkésőbb itt kiderül, hogy mégsem olyan nyíltak ennek a versnek a lapjai, vagy csak akkor, ha jó szögből nézzük. Mert nem anyavers ez, hanem apavers. A verés színhelye nem a fürdőszoba, nem ott kell keresnünk az üdítősdobozok helyét: az első sorok azt mondják, az anya az, aki – egyedül – bezárkózott a fürdőszobába, megnyitva csapot, hogy ne hallja, amikor az apa veri a gyereket. (Fordításban ez a legtöbb európai nyelven rögtön egyértelmű lenne, a névmások neméből.)

Az üdítősdobozok formájában megjelenő Columbia „legénység”-ének a szerepe is fontos, mert a metafora a barátokon, rokonokon túl kiterjed az „edzők”-re is. Ez azért is különösen érdekes, mert a megjelenésük, helyesebben a jelentőségük itt, a vers belső logikája szerint, amely csak lassan fedi fel magát, még nem teljesen érthető. (Olyan ütemben jutunk hozzá az információhoz, hogy az edzők és a cím természetes kapcsolata is csak az utolsó szakaszban válik világossá.)

A harmadik versszak hat a legkevésbé a szükségszerűség érzésével – de hát a versnek valahogy csak el kell jutnia a saját végéig. Az apai kéz halott állat állkapcsának összezáródásához hasonlító szorítására mindenesetre jól rímel a versszak végén „a kóbor állatoknak kitett húsdarabon a fognyomok”-kal.

Az utolsó szakasz igazi ellentmondással kezdődik – „Csak amikor jégre léptem, éreztem a szabadságot” –, hiszen a jég nem a szabadság, inkább a veszély képzeteit idézi fel, a veszély pedig nem más, mint a biztonság hiánya. A biztonságnak azt az érzetét tehát, amit az apának kéne megadnia, a vers szereplője a jégtől kapja meg, pontosabban – és itt kezd teljesen összeállni a kép – a korcsolyázástól. Ez bizonyára a műkorcsolya, éppen ez lehet az, amit az apa nem tart eléggé férfiasnak. Ennek a sportágnak a versbe emelésével pedig még tovább nő a kontraszt: az apától (és a fürdőszobai vízcsobogásfüggöny mögé zárkózó anyától) elvárható, de meg nem kapott érzelmek és egy téli sport világa között elég nagy a távolság. Igaz, egy olyan apánál, aki azt játssza a gyerekével, hogy ki kell találnia, miért bántja, még egy bodicsek is sokkal szeretettelibb. Persze ha a gyerek olyan lenne, aki műkorcsolya helyett hokizik, az apa nem is bántaná.

És ez az egész ugye még csak „a jéghegy csúcsa”, amely a többiek valóságába metsz a vers végén – hogy még ott is legyen hely, a korcsolyán kívül is, valami élesnek.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.