Nyugati újságokat, könyveket Magyarországon már majdnem két évtizede nem lehetett kapni, s a hidegháborús feszültség enyhülésének köszönhetően elindított Világjárók könyvsorozat USA-ról szóló kötete csak egy évvel később jelent meg. Még nem ismerhette tehát a sorozat szabad világban élő, francia szerzőjének a New York-i kikötő láttán írt döbbent sorait, miszerint „minden más volt, a házak, a járművek, de még az emberek alakja is, más az illat, a hang, az ételek, sőt a levegő íze is”; első amerikai útjáig a majdani történész nyilvános forrásokból csak a „hanyatló” amerikai imperializmusról értesülhetett. Pályája alapján nem kétséges, hogy találkozása a már csak gulliveri méreteivel is mellbevágó Újvilággal mégis élete legmeghatározóbb pillanata lehetett: Frank Tibor később, az ELTE angol tanszékének tanáraként már a rendszerváltás előtt minden tőle telhetőt megtett, hogy az amerikanisztika hazai útját egyengesse, majd a tudományág az 1990-es években önálló tanszéket kapjon.
Az új diszciplína elfogadtatása meglepő módon a rendszerváltás után is akadályokba ütközött. Miként pár hónapja megjelent, az elmúlt húsz évben írt tanulmányaiból válogató új kötetében megállapítja: a tudományterület létrehozását „az ellenérzés és ellenzés hangulata lengte át”. Az ellenállás vélhetően még a magyar kulturális szupremácia ideáját dédelgető, háború előtti időszakra vezethető vissza, amikor az Amerika-ellenesség hagyományának részeként a közvélekedés úgy tartotta, az ezeréves múlttal rendelkező Magyar Királysághoz képest ennek az alig pár száz éves országnak a kultúrája aligha méltó komoly figyelemre. Magyarország történetének alakulásában azonban az utolsó száz évben az USA meghatározó szerepet játszott, a történész szakember pedig pályafutása kezdete óta feladatának tekinti, hogy a lényeges események, kapcsolatok, kulturális különbségek korábban elmaradt feltárásához kutatásaival maga is hozzájáruljon. Bár nem könnyű belátni, Amerikában e „kies és félreeső ország” a politika központi látómezején kívül esett, ám mint Frank e kötetben olvasható két kiváló tanulmánya is alátámasztja, a nagyhatalmi küzdelmek állása perifériához tartozó térségünk sorsát is befolyásolta.
Az egyik tanulságos írás az USA 1933 nyarától 1941 márciusáig Magyarországra akkreditált nagykövetének, John F. Montgomerynek a tevékenységét ismerteti, aki nem lévén hivatásos diplomata, posztját az F. D. Rooseveltet elnöki székbe segítő anyagi támogatásának köszönhette. Ugyan fontosabb állomáshelyre, Hágába vagy Bécsbe vágyott, Montgomery jól érezte magát Budapesten, lelkiismeretesen ápolta a kapcsolatokat a két világháború közötti magyar uralkodó osztály tagjaival, bár meglehetősen tájékozatlan maradt, nem kis részben amiatt, mert Horthy Miklós legszűkebb köreihez tartozott, aki a fiumei tengerészeti akadémián szerzett elegáns fellépésével elnyerte a nagykövet rokonszenvét. Horthy kormányzói teljesítményét Montgomery eleinte a Habsburg-család tagjaiéval összehasonlítva ítélte meg kedvezően, akiknek restaurációs törekvéseitől a demokrata párti diplomata ekkor valójában már alaptalanul tartott. Miközben az USA elnökének írt jelentéseiben dicsérte a „nagyon csodálatos ember” kormányzót, habozás nélkül részt vett Habsburg–Tescheni Albrecht királyi herceg esküvőjén is. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy Albrecht az első világháború után a nagy tekintélyű ifj. Andrássy Gyula egyik lányának kezére pályázva próbált jövendő apósa és a hatalmat éppen megszerzett Horthy remélt segítségével az antant által elutasított IV. Károly trónjára ülni, s e szándékáról később sem mondott le. A nagykövetet és általa az USA támogatását Horthy később náci- és Hitler-ellenességének hangoztatásával nyerte meg, sőt Montgomery még annak is bedőlt, hogy „a felelős állásokban levő magyarok közül sokan egyáltalán nem hívei a revizionista politikának”. Elfogultságai és tévedései így akadályozták annak felismerésében (és Washington megfelelő tájékoztatásában), hogy az általa olyannyira kedvelt kis ország merre tart.
Míg a Frank által feltárt bőséges dokumentumanyag alapján Montgomery jóhiszeműnek tűnik, Joseph E. Daviesről, aki 1936 novembere és 1938 júniusa közt az USA második szovjetunióbeli nagyköveteként tevékenykedett, nehéz egyszerű naivitást feltételezni. Ugyan Daviest a munkája nem kötötte Magyarországhoz, ténykedése, mellyel a Szovjetunió és az USA közti közeledés útját egyengette, hatással volt Franklin D.
Roosevelt Sztálinról kialakított véleményére, így közvetve Magyarország 1945 utáni sorsára is. A még ügyvédként meggazdagodott, szintén civilből diplomatává lett Davies a koncepciós perek idején tartózkodott Moszkvában, a megkínzott, majd meggyilkolt áldozatok egy részéhez korábban személyes jó viszony fűzte, mégis elhitte a bűnösségüket. Jelentéseiben rendre hangot adott Sztálin iránt érzett megbecsülésének, aki véleménye szerint dicséretesen, „minden erejét a kommunizmusnak és a proletariátus felemelésének szenteli”. Az efféle kijelentések olvastán az olvasóban felüvöltő gyanakvást kellő bizonyítékok híján Frank Tibor a történész józanságával igyekszik féken tartani, hogy aztán a megfelelő pillanatban mégis megfogalmazza a diplomata őszinteségét illető kétségeit. Ekkor kiderül, hogy Davies és felesége a cári család hagyatékából és más elkobzott vagyonokból különösen értékes műkincseket kapott ajándékba a szovjethatalomtól, sőt a történész egy helyütt azt is megjegyzi, a házaspár olyan vagyonos volt, hogy ők építtették – igaz, még a külszolgálat előtt – a fényűző floridai Mar-a-Lago nevű kastélyt, amelyet később aztán az ugyancsak kőgazdag ingatlanvállalkozó, Donald Trump vett meg. Úgy látszik, ugyanott tartunk már megint.
Gondolat Kiadó, 2018, 600 oldal, 6000 Ft
