Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.
A kötet ciklusokon kívüli, címadó nyitóverse az inkák ősi társadalmáról mesél.
Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.
A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.
Sok évtized eltelt már azóta, hogy M. M. Bahtyin előadta elméletét a regény műfaji sajátosságairól.
Nyáron gyakrabban olvasok gyerek- és ifjúsági könyveket, mert egyszerűen jólesnek a hőségben, amikor nehezebb a koncentrálás.
Az 1919-es apátfalvi vérengzést bemutató könyv az áldozatok és önfeláldozó, haszonleső, kollaboráló emberek mellett az erőszak természetéről is szól.
A kötet szövegeinek nagyobb része tematikus kapcsolódásokra és finom utalásokra épülő novellaciklust alkot.
Dózsa nevét költőink is megörökítették, azt pedig, hogy mit gondoljunk a Dózsa-felkelés okairól és körülményeiről, leginkább Eötvös József Magyarország 1514-ben című, 1847-ben (!) kiadott regényéből tudjuk.
A társadalom peremén élő hős egy nap találkozik egy öreg tanítómesterrel, aki kalandra hívja, amelyhez kap valami varázstárgyat.
Nyárra egy vidéki villába költözik a tervezőiroda, a munkatársak levágatják a hajukat, hogy fodrászhoz se kelljen járni ez idő alatt, van, aki fogorvoshoz megy.
