Magyar Narancs: Nem először jár nálunk, milyen képe van a magyar irodalmi életről?
Kätlin Kaldmaa: Nem tudok róla sokat. Élnek itt íróbarátaim, akiknek a könyveit fordításban olvastam, Dragomán György és Szabó T. Anna például. Amikor legutóbb itt jártam, elmentem egy felolvasásra. Semmit nem értettem, tekintve, hogy a magyar és az észt nyelv nem hasonlítanak egymásra, de tetszett a beszédet kísérő kifejezőerő. Az észtek sokkal szelídebb emberek.
MN: Irodalom és politika viszonyáról beszélgettek a barátaival?
KK: Ne kerülgessük a forró kását!
A világ legnagyobb írószervezetének egyik vezetője vagyok. Nagyon aggaszt bennünket a szólásszabadság helyzete Magyarországon. Tavaly több mint negyven interjút készítettünk itt írókkal, újságírókkal, drámaszerzőkkel, civil szervezetek munkatársaival. Ezek alapján készítünk egy jelentést, amelyet remélhetőleg az év első felében nyilvánosságra hozunk. Nem valami vidám a helyzet. De a könyvkiadók egyelőre független vállalkozások, nincsenek kiszolgáltatva az állami hirdetőknek.
MN: Sokan ma is idősödő írók szivarklubjaként képzelik el a PEN-t. Mivel foglalkoznak mostanában?
KK: Eredetileg tényleg íróklub volt felolvasásokkal, elegáns vacsorákkal. Ma teljesen másról szól. 146 központunk van 105 országban, próbálunk a világban minél több helyen jelen lenni. 1933 óta a szólásszabadság az egyik legfontosabb témánk – a nácik akkor vették át a hatalmat a németországi PEN-ben is, és rengeteg írónak menekülnie kellett. A PEN azóta is két lábon áll: az irodalom és a szólásszabadság egyformán fontos nekünk. A központjaink saját maguk szervezik a programjaikat, Afrikában még mindig sokat foglalkozunk például az írásbeliség fejlesztésével. Európában a szélsőjobb erősödése miatt fáj a fejünk. Igyekszünk képviselni azokat, akiket az írásaik miatt üldöznek.
MN: Milyen hatása lehet a magyarországi jelentésüknek?
KK: Olyasvalakiként mondhatom, aki az egykori Szovjetunióban nőtt fel: a legfontosabb, hogy sosem fogjuk be a szánkat! Ne maradjunk csöndben, tárjuk a nyilvánosság elé a tapasztalatainkat, menjünk el az Európai Bizottsághoz, és bízzunk benne, hogy ezzel valós változásokat segíthetünk elő!
MN: Milyen közel van az állam az irodalmi színtérhez Észtországban? Magyarországon a szépirodalmi és a tudományos könyvek megjelentetése állami támogatás nélkül nem nagyon megy.
KK: Nincs erős állami jelenlét. Észtországban a szerencsejáték, a dohány és az alkohol adójából finanszírozzák a kulturális alapot, de ez független az aktuális kormányzattól. Ezenkívül komoly fordításösztönző programjaink vannak, mert manapság kevesebb mint egymillió észt anyanyelvű olvasó van. Észtországban talán hárman élnek meg csak az írásból, minden író foglalkozik mellette valami mással is.
MN: Nemrég leváltották a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját, miután a kormánysajtóban támadni kezdték azért, mert „liberális szerzőknek” is szervezett programokat. Az utódja a legnagyobb állami támogatást élvező írószervezet vezetőjének jó barátja. Elképzelhető lenne hasonló Észtországban?
KK: Egyelőre nem. De a szélsőjobb Európában mindenütt igyekszik pozíciókat szerezni, és ez alól Észtország sem kivétel.
MN: Kik a legsikeresebb észt írók külföldön? Ugyanazok, akik otthon?
KK: Van olyan írónk, Andrus Kivirähk, akinek Észtországban 25 ezer példányban mennek el a könyvei, ami hatalmas sikernek számít. Neki magyarul is jelentek meg munkái, ahogy egy ifjúsági szerzőnek, Piret Raudnak is. Raudot sok országban fordítják, vannak könyvei, amelyeket eleve a francia piacra ír. De vannak olyan íróink, akik nagyon szorosan kapcsolódnak az észt kultúrához, hagyományokhoz, őket nehéz fordítani.
MN: Ön sikeres írónak számít?
KK: Igazán kényelmetlen kérdés! Annyit mondanék, hogy a nemzedékemben mindössze négy észt női prózaíró dolgozik, és én egy vagyok közülük.
MN: A feminizmus mostani hulláma vagy a #MeToo hatására könnyebb lett a női írók helyzete?
KK: Túl kicsik vagyunk ahhoz. Észtországban nem is beszélhetünk feminista hullámokról, mint Amerikában. A könyvem miatt, amely most magyarul is megjelent, otthon radikális feministának neveztek, mert csak női hősei vannak. A PEN-ben két éve fogadtuk el a Női Kiáltványt annak érdekében, hogy felhívjuk a figyelmet a nők és az írás-olvasás helyzetére a világban. A következő évekre is azt tervezzük, hogy segítünk a nők oktatásában, kulturális nevelésében. A PEN két év múlva lesz 100 éves, az évfordulóra is készülünk nőkre fókuszáló programokkal, együtt dolgozunk sok női szerzővel.
MN: Mit gondol az új filmekről, amelyek megerősítik egyes írónők helyét a kánonban? Olyasmikre gondolok, mint a Mary Shelley vagy a Colette Keira Knightley-val.
KK: Nem vagyok tisztában ezeknek a filmeknek a gyártási hátterével, de az biztos, hogy egyre több produkciós cégnek vannak női tulajdonosai, döntéshozói. A Sylvia Plathról készült filmet például Gwyneth Paltrow cége gyártotta. A hasonló filmek jókora űrt töltenek be, mert volna nézői-olvasói igény a női életrajzokra, karriertörténetekre. Indiában például húsz éve működik egy feminista könyvkiadó, a női testről kiadott könyvük több százezer példányban kelt el. Ezek után a legnagyobb könyvkiadók is elkezdtek női témákról szóló könyvekkel foglalkozni.
MN: Az új könyvében izlandi történeteket írt meg. Szoros a kapcsolata Izlanddal?
KK: Nagyon. Olyan családból jövök, amely nagyon közeli kapcsolatban élt a természettel, és édesanyám gyerekkoromban sokat mesélt Izlandról. Álmodtam is róla. Mostanában gyakran utazom oda, élnek ott barátaim, például a világ legnagyobb heringmúzeumának igazgatója. Az Izlandon nincsenek lepkék írásakor mindenben a segítségemre voltak.
MN: A könyvének lehet ökológiai olvasata is, mert csupa olyan figura jelenik meg, aki harmóniában él a természettel. Ez személyesen is fontos önnek?
KK: Persze, igyekszem mérsékelni a fogyasztásomat, bár túl sokszor ülök repülőre. De Izlandon nem teheted meg, hogy figyelmen kívül hagyod a természetet. Ha erre vetemedsz, meghalsz: hóviharban, homokviharban nem lehet útnak indulni. Az izlandi emberek figyelnek egymásra. Ha tudják, hogy a szomszéd házban lakó idős nő nem tudja egyedül eltakarítani a házát betemető havat, segítenek neki. Az utóbbi években rengeteg gondot okoznak a turisták, mert őket nem érdekli, ha jön a vihar, azt hiszik, a bérelt autójukban úgysem lesz semmi bajuk. Sok izlandi fiatal nyáron önkéntes munkában menti az ilyen turistákat.
MN: A könyvében olvasható elbeszélések olyanok, mintha modern mítoszok lennének. Mi a vonzereje ezeknek a régi skandináv meséknek?
KK: Ezek nagyszerű történetek. Az izlandi sagák tele vannak őrültnél őrültebb epizódokkal. Nekem is van egy kis kiadóm, amely most megjelentetett egy válogatást nőkről szóló izlandi történetekből. Mi Észtországban jobban el voltunk vágva a klasszikus európai mítoszkincstől: a szovjet időkben az iskolákban nem tanították az Odüsszeiát, a görög mitológiát. Ma is inkább csak az egyetemen lehet ilyesmiről tanulni.
MN: Az észtek szokták magukat a skandináv országokhoz méricskélni?
KK: Természetesen. Egyszerre áldás és átok, hogy olyan közel vagyunk a skandináv országokhoz. Állandóan azt mondogatjuk magunknak, hogy még mindig nem tartunk ott, mint ők. Még szerencse, hogy hozzánk meg Lettország van közel. A lettek úgy tartják, Észtországban minden csodás, ők pedig mennyire le vannak maradva hozzánk képest.
