Könyv

„A szocialista korszak zenéje éppúgy megszületik, mint eddig minden más korszaké. Hogy pontosan milyen lesz, azt nem tudjuk, nem is akarjuk Önök nélkül megfogalmazni. De bizton reméljük, hogy a zeneköltő, aki megismeri és elfogadja a mi társadalmunkat, megszereti a mi embereinket, átéli és így teszi sajátjává a szocialista ember belső tartalmait – ki tudja fejezni és belső indíttatásra ki is fejezi korunk emberét a zenében.”

Már akkor sejtjük, hogy Nemes Anna első regényében finomkodásnak és szépelgésnek nincs helye, amikor a felütésben az elbeszélő apja egy vemhes őz hasába vágja a kését.

Ha csak magát a szüzsét nézzük, minden adott ahhoz, hogy lektűrnek tartsuk Marianne és Connell, a két fiatal egyetemista bizonytalan, traumákkal terhelt szerelmének elbeszélését, vagy az írói énjét bontogató Frances érzés- és gondolatvilágának bemutatását egy házasságtörő kapcsolatban. Ám az elbeszélés módja, a szerző egyedi hangja és pszichológiai érzéke miatt mind a Baráti beszélgetések, mind a Normális emberek kilóg ebből a dobozból.

Mi lehet a tárgya egy irodalmi műnek, amit nem söpörnek le kapásból az asztalról? A női téma maga kizárja, hogy irodalmilag értékes alkotás szülessen? Olaszországban még alig pár éve is elintézték Ferrante Nápolyi regények című tetralógiáját annyival, hogy „könnyen fogyasztható lektűr”, és ennek megfelelő figyelmet szenteltek neki. Aztán valami történt a férfiak dominálta irodalmi közegben.

A Trianonnal kapcsolatos diskurzus egyik legabszurdabb leágazásaként még manapság is önjelölt fotelhuszárok merengenek azon, hogyan állhatott volna ellen hősiesen az állítólagosan intakt magyar ármádia a komplett antantnak.

Sára Sándor a magyar filmkultúra része – jegyzi meg kötetindító tanulmányában Gelencsér Gábor, amivel aligha lehet vitatkozni. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy a magyar médiakultúra része, hiszen hosszú pályafutása alatt a rendezést, az operatőri munkát is művelte, a Duna Televízió elnökeként műsortervezéssel és -készítéssel is foglalkozott, emellett pedig kiterjedt (és eddig a maga teljességében fel nem tárt) fotós életművet is magáénak tudhatott.

A kortárs próza figyelemre méltó vállalkozása a drámaíróként is jelentős Sebastian Barry regénysorozata, amelyben az ír Dunne és McNulty családok történetét meséli el történelmi korszakokon átívelően, újabb és újabb szereplők nézőpontjából.

Olyan az egész, mintha fordítva olvasnánk egy horrorregényt: a misztikus iszonyattal indít, hogy aztán minél mélyebbre rántson a hétköznapi borzalomban. Berta írói világa talán a szatírához áll a legközelebb, ám még erre is képes rácáfolni olykor. Mintha minden írói eszköz azt szolgálná, hogy elbizonytalanítson. Nincs egyetemes értelmezési mező, szinte bekezdésről bekezdésre kényszerít rá, hogy újragondoljuk, mit is olvasunk valójában.

Can Togay több irányból lehet ismerős (a könyv fülszövegében hétféle foglalkozás van egyenrangúként feltüntetve), de talán költőként a legkevésbé – noha egy verseskönyve megjelent már 2004-ben (lásd Kabai Lóránt kritikáját: „Elértem hát a tóhoz”, Magyar Narancs, 2004. október 28.).